2013. április 19., péntek

Tapasztalataim a futásról



  A múlt hét hétfőn (április 8.) elkezdtünk futni a Kedvessel. Soha nem szerettem futni, sőt. Úgy éreztem, az nekem nem megy, béna vagyok, nem az én sportom. Amikor 60 m-t futottunk általábosban és a tanárnő mondta, hogy fussunk, mint a villám, én azt mondtam, hogy úgy futok, csak lassú villám vagyok. Egyszer mondjuk volt sikerélményem, a cooper-t (12 percig fussunk) végigfutottam egyhuzamban, de távra akkor sem lett valami sok. Úgy gondoltam, a futás az valami olyan, ami velünk születik, mint mondjuk a jó hang, tehát vagy van, vagy nincs - vagy jó futó vagyok, vagy nem. Úgyhogy nem nagyon erőltettem a dolgot. Igyekeztem valahogy túlélni a futós gyakorlatokat. A gimiben pedig szerencsére már nem nagyon volt ilyen.
  Aztán a Kedves csak rávett, engem is piszkált kicsit a dolog, meg legalább valamit együtt mozgunk. Meg is vettük a futócipőket, melegítőket. Ezután gondoltam, hogy úgy fogok futni, mint a kisangyal, ha már ilyen cipellőt vettünk hozzá.

  Az első alkalom előtt felkészítettem a Kedvest, hogy én aztán nagyon lassan futok, keveset, egyébként is trappolok, szóval ne számítson semmi jóra. El is végzett egy "tesztet", melyből kiderült, hogy az egyik izmom elég satnya, így nem is csoda, ha trappolok, mert nincs meg az az izom, ami finomítana ezen és visszafogná a lábfejem, hogy ne csapódjon le olyan keményen.
  Na de eljött a másnap reggel, elindultunk. Ahogy közeledtünk a Duna-parthoz, éreztem, hogy összeszűkül a gyomrom. Elkezdtünk futni. Nagyon furcsa érzés volt ez a mozgásforma - és hogy semmibe sem kapaszkodhatok. De lefutottam egy adagot, a Kedves mondta, hogy nézzek hátra, mennyit haladtunk, és jó érzés fogott el. Persze egy profi futóhoz képest ez még mindig szánalmas teljesítmény volt, de magamhoz képest csodás. A Petőfi és a Lágymányosi-híd között futunk egy oda-vissza kört egyébként. Eleinte még kb. 4-5 sétával tarkítva, mert majd kiköptem a tüdőmet. De jó érzéssel mentem haza, hogy csak végig csináltam, és átjárt az oxigén, a lépcsőn is mintha könnyebben mennék fel.
 A következő napokban, egészen csütörtökig folyamatosan fejlődtem, és többet futottam le egyszerre, kevesebb sétával. Hihetetlen érzés volt. Mindig vártam a másnapi futást, bár amikor odakerültünk, akkor persze jött a gyomorszűkülés, közben is még szenvedtem, de javult a teljesítményem. A Kedves pedig tanítgatott közben a helyes levegővételre, a kéztartás fontosságára, hogyan segítheti a futást, az ő tempójában is futottunk egy keveset, meg kicsit ruganyosabban, jobban emelve a lábakat. Szóval tanulgattam mindenfélét. A negatív oldala annyi volt az első hétnek, hogy minden nap izomlázam volt, elég idétlenül jártam és ha lehetett, kerültem a lépcsőket.
  A péntek kimaradt, szombaton pedig csak valamivel később mentünk le délelőtt, amikor már melegebb volt, sokan is voltak, gyengébben ment az egész, kiborultam, elkeseredtem - előzőleg elbíztam magam, hogy minden nap csak egyre jobb lesz. Vasárnap és hétfőn pihenőt tartottunk.
  Kedden elmentünk futni, és eleinte nehéz volt, de aznap mondott a Kedves egy nagyon hasznos szabályt. Ha úgy érzem, hogy már legszívesebben megállnék, akkor azt tűzzem ki célul, hogy még két métert futok. És ha lefutottam azt a két métert, és nem érzem magam rosszabbul, akkor fussak még két métert, ha akkor sem rosszabb, akkor megint kettőt. Ha már rosszabb és tényleg nem bírom, megállhatok sétálni. Így kedden egyéni rekordot döntöttem, az egy oda táv kb. 2/3-át egyben lefutottam. Aznap már csak 2 sétát kellett tartanunk. És kezdtem érezni, hogy nem szenved úgy a tüdőm. Büszke voltam magamra.
  A most csütörtök (április 18., 10 nappal a kezdet után) pedig igazi csúcsélmény volt! Odafelé a tüdőm teljesen jól volt, tudtam nézelődni, nem köptem ki a tüdőm, és egy kis biztatásra végül az oda távot egyben lefutottam, lefutottuk. Egyet sétáltunk utána, és visszafelé sem álltunk meg többet, bár a végén már égett az arcom, a lábaim már kicsit össze-vissza jártak, de nem álltunk meg. Egy sétával lefutottuk az oda-vissza utat! Visszafelé már beszélgetni is tudtam és odakiáltottam a Kedvesnek, hogy "Van tüdőm!". Ő pedig jót nevetett ezen. Elképesztő felfedezést jelentett ez nekem, hogy erre is képes vagyok. A tüdőm megszokta a terhelést és jól szuperál, a lábaim is egész jók. És tudok fejlődni. Még akár élvezni is a futást. Ezután egész nap csak úgy sugároztam a jó kedvet! Az idő is csodás volt, meg hát a reggeli sikerélmény. (Egyébként reggel kivételesen tiszta és friss volt a levegő, a hőmérséklet pedig kellemes, biztos sokat számított a teljesítményben. Nem is értem, a délután futók hogy bírják.)

  Úgyhogy összességében rá kell jöjjek, hogy a futás tanulható és a futókészség fejleszthető. És nem a lábaim, hanem inkább a tüdőm volt a szűk keresztmetszet. Valószínűleg sosem leszek versenyfutó, de képes leszek, sőt már képes vagyok élvezni a futást. Amit eleinte nem tudtam elképzelni - hogy lefutom odafelé az egészet egyben - az valósággá vált. Ki tudja még mire képes a testem? Remélhetőleg pedig az alakomra is jótékonyan fog hatni. Egy "hátránya" van talán, hogy bár egész nap pörgünk a reggeli futástól, de este 9 körül egyszer csak kidőlünk. Max. 10 órakor mi már alszunk, reggel 6-kor pedig kelünk futni (bár a héten csak két naponta futunk). Még át kell erre állnunk agyilag is. Úgyhogy mindenkit csak biztatni tudok! Ja, időnként rám jön másnapra a torokfájás. Olyankor a méz, csipkebogyótea, zuhany segít és elmúlik egy nap alatt.

(Kép innen.)

8 megjegyzés:

andalgócia írta...

Dorka, én nagyokat bólogattam, és helyeseltem ahogy olvastam a futáshoz fűződő kapcsolatod alakulását. Megértelek. Neked sikerült átesned, nekem csak majdnem. A futás (is) agyban dől el. Tavaly januárban kezdtem el futni, soha nem tudtam, akkor lassan sikerült valamennyit, aztán napokig sikerült, aztán jött a mínusz, és befejeztem. Amikor jó idő lett, az agyam már eldöntötte, hogy nem megy. Jó helyen vagytok, szuper lehet ott, és szuper lehet együtt. Egyedül unalmas, itthon a betonon az utcákat róva unalmas, nem jó, az emberek amúgy is ismernek, és az agyam még nem akarja, hogy engem nézzenek. Szóval még mindig nem futok. Majd biztos kapok egy jelet, addig minden ilyen lusta helyett küzdjél! Gratulálok! :)

Dorka írta...

:)) Ez aranyos. Hát januárban elkezdeni futni igazi kihívás lehet, nem csodálom, hogy abbahagytad (én a lovaglást hagytam abba a hideg miatt és nem mentem vissza többet). Valóban nagyon sok minden agyban dől el. A Párom elmondta, mire figyeljek, minél álljak meg, és mi az, amikor terhelhetem még magam bőséggel. Így sikerül biztonságban fejlődni. És valóban, egyedül nem az igazi. Engem mindig csak valaki más tudott elcsalni mozogni, úgy az igazi... :) Remélem, Te is megtalálod azt a párt (legyen az szerelmes, barát, kolléga, szomszéd..), akivel majd tudjátok egymást biztatni. Mert megy az Neked is! :) Ha nekem ment, Neked is!

andalgócia írta...

A gyerekek futnak: az egyik a focipályán, a másik az atlétikapályán, én Kedves-M este dolgozik, meg amúgy is, itthon nem jó. dimbes-dombos, ismerős-emberes, stb. Kifogásokat tudok találni ám! :)
Majd egyszer biztosan! :D

Dorka írta...

Végül is nem kell mindenkinek futnia... :D Az ismerős-emberes dolgot teljesen megértem. Azon a bizonyos szombaton, amikor nagyon nem ment, zavart a sok ember. Pedig idegenek voltak. Én nem tudom, ismerősök esetén mit csináltam volna :D (Persze emellett tudom, hogy abszolút hülyeség ilyenek miatt rágnom magam, hiszen igazából mindenki előtt le a kalappal, aki elkezd futni vagy bármi mást mozogni.) Csak ne könyveld el Magadban, hogy képtelen vagy rá, mert nem vagy! A dimbes-dombos táj pedig tök jó! Lehet sétálni, biciklizni... Szerezz Magad mellé valakit! :) (merre laktok amúgy?)

andalgócia írta...

szüleidtől nem messze, csak a másik hév végállomásán. :)
sétálok, és ha van kedvem tornázok. az is valami!
..és rávettem a gyerekeimet, hogy jövőre tanuljanak zenét! ez is valami ám! :)

Dorka írta...

Jó lehet :) És igen, az is valami! Az sem mindegy, amikor otthon vagy, mivel és hogyan töltöd az időd.. nem hiszem, hogy egész nap a kanapén ücsörögsz. :) És a zene nagyon jó dolog! Sok sikert a gyerekeknek!

andalgócia írta...

Köszi! ülök mindenhol és olvasok. :D

Dorka írta...

:DD Örülj neki! Én alig bírtam kiolvasni szegény Sztrogof Mihályt. Majd ha már elég lesz ebből, úgyis elkezdesz mozogni. Ezt hívják szenvedés-nyomásnak (hadd legyek egy kicsit pszichológia szakos hallgató :P).