4 alkalmas ingyenes pszichológia tanácsadás!

Már csak december 10-ig lehet jelentkezni a 4 alkalmas ingyenes pszichológiai tanácsadásunkra! (Ez csak a jelentkezési határidő, természetesen a 4 alkalom ez után is elkezdődhet, attól függ, hogyan tudunk időpontot egyeztetni.) Nézz körül a facebook oldalunkon és válassz egy szimpatikus tanácsadót! (a fényképek között vagyunk)

Pszichológiai 8 pont - amit az egyetemen megtanítanak, mégis sokan elfelejtik

  Többször is belefutottam olyan történetekbe, ahol a pszichológusok/pszichiáterek olyan alap dolgokat rontanak el, amit az egyetemi 5 (vagy még több) év alatt sokszorosan a fejünkbe vernek. És elképedtem. Persze, hogy bizalmatlanok az emberek velünk szemben. Most megpróbálom összeszedni, miket lenne jó nem elfelejteni, mire odáig jutok, hogy élesben is dolgozzak. (A sorrend nem a fontossági sorrend, hanem ahogy eszembe jutottak a dolgok.)

1. A tanácsadó igazából nem ad tanácsot. Ezért szerencsésebb elnevezés talán a konzulens, a konzultáció. De a terapeuta sem ad tanácsot. Van együtt ötletelés, de nem mondhatom meg neki, mit csináljon. Miért venném fel ezt a felelősséget a nyakamba? Persze, ezt néha nagyon nehéz megállni. Mégsem dönthetek helyette. Abból általában nem sül ki semmi jó.

2. Ne akarjam megváltoztatni. Amerre ő menni szeretne, abban eldönthetem, hogy tudok-e mellette lenni vagy sem, de ne erőltessem rá az én nézőpontomat, az akaratomat. Ha ő pl. szüzességi fogadalmat tett, és ebből problémája van, de a szüzességi fogadalmat szeretné megtartani, akkor a feszültség és a felmerülő problémák kezelésében segítsem, és ne akarjam lebeszélni a fogadalmáról. Ne erőltessek rá olyan módszereket, amelyek nem az övéi.

3. A családterápián hagyjuk a gyereket játszani. De ha nem fontos, hogy ott legyenek, akkor ne erőltessük, hogy ott legyenek. A gyerekeknek nem egy 50 (vagy több) perces verbális terápia való... Ne kényszerítsük őket ebbe a helyzetbe. Ez egy konkrét, és nagyon elszomorító példa volt.

4. Én vagyok a kliensért, és nem ő értem. Ez nem jelenti azt, hogy ne tanulhatnánk a klienstől! Nagyon is tanulhatunk tőle! De büszkeségből, hiúságból, bosszúból, anyagi okok miatt ne vállaljuk. Ha nem vagyunk kompetensek, vagy nem tudunk rá elég időt és figyelmet szánni, akkor ne vállaljuk, segítsünk neki más szakembert keresni.

5. Emellett kezeljem a klienst egyenrangúként. Ő felelős a saját életéért és nem én. Erősítsem benne ezt az érzést. Persze én irányítom a terápiát, tartom a kereteket, de a változás nagy mértékben múlik rajta is. Nélküle nem megy.

6. Ne akarjam megmenteni! Nem tudom. Magától végképp nem. Pszichológus vagyok és nem szuperhős. És sajnos nem mindenkinek tudok még csak segíteni sem. Azt hiszem, Jung mondta, hogy a páciensei 1/3-ának romlott az állapota, 1/3-a stagnált, 1/3-ának tudott igazán segíteni. Azért Jung meg nem volt egy rossz szakember.

7. Szánjak időt a pihenésre és a feltöltődésre! Ez minden szakmánál elmondható. Különben kiégünk, romlik a teljesítményünk, hosszú távon senkinek sem jó.

8. Ne bonyolódjak kettős kapcsolatba! Ez nem csak egy baráti beszélgetés, kellemetlen helyzetekbe kerülhetünk!

  És persze van a titoktartás, ami nekem nagyon alap, de ki tudja, más hogyan kezeli... Meg egy sor egyéb dolog is, most ezeket éreztem fontosnak kiemelni, remélem, a többit sem felejtem el.


Ti mivel egészítenétek ki? Mit húznátok ki?

Tervezz, Tanulj, Cselekedj, Most! - Y-PLAN

  Ebben a félévben felvettem Dúll Andrea tanárnőnél egy Iskolai környezetpszichológia kurzust, és bár pénteki napon voltak az órák, egyáltalán nem fájt "feláldozni" azokat a délelőttöket, sőt! A környezetpszichológia még a pszichológiához képest is egy fiatal tudományág itt Magyarországon, ez a kurzus igazi kuriózum még (szerintem legalábbis). A kurzus során mindannyian kaptunk 2 cikket feldolgozásra (választhattunk érdeklődésünk szerint a felajánlott cikkekből), melyből az egyik annyira megmozgatott, hogy bejegyzést is szerettem volna belőle írni és most sikerült rá sort keríteni.

  A feldolgozott cikk Deborah L. McKoy & Jeffrey M. Vincent: Engaging Schools in Urban Revitalization – The Y-PLAN (Youth-Plan, Learn, Act, Now) című 2007-es cikke.

  Az Y-PLAN, Youth-Plan, Act, Now (Ifjúság-Tervezz, Tanulj, Cselekedj, Most) egy modell a fiatalok állampolgári részvételére a várostervezésben. Olyan területek, városrészek tervezésébe vonják be a fiatalokat, amelyeket amúgy is rehabilitálni szeretne a város vezetése. A fiatalok új, másfajta nézőpontot tudnak ebben adni, emellett pedig rengeteget tudnak belőle tanulni és a felelősségérzetük, realitásérzékük, közösség iránti elköteleződésük is nőhet. A programban részt vesznek egyetemi hallgatók (továbbiakban: mentorok), középiskolai diákok (továbbiakban: diákok) kormányzati szervek, magánszemélyek és más közösségi tagok, akik valós tervezési problémákon dolgoznak együtt. A program sikeres működéséhez három dolog szükséges: 1) olyan legyen a probléma, mely minél többféle embert képes megmozgatni, bevonzani, hogy igazi közösségi tervezés, „community of practice” jöhessen létre; 2) a felnőttek és a fiatalok (valóban) osszák meg a döntéshozatalt; 3) a projekt fenntartható egyéni és intézményi sikereket is hozzon. Ez a program 6 éven keresztül futott, 2000 és 2005 között, ez a cikk ezeket az adatokat dolgozza fel, bár később a program kinőtte magát és más államok, városok is csatlakoztak, ez már Youth Leadership by Design néven futott.

  A projekt helyszíne Nyugat Oakland, Kalifornia volt. Ez egy régi iparváros, mely büszke múlttal rendelkezik, de az ’50-es évektől fokozatosan elhagyatottá és lepusztulttá vált. A ’90-es évektől ezt a területet rehabilitálni kívánták, és 2000-ben lépett be ebbe a Y-PLAN.

  Miért is olyan fontos a diákok bevonása a város rehabilitációjába, és hogyan is lehetséges ez?

  Situated learning elmélete: Abban a kontextusban tanuljuk meg a dolgokat, amelyekben majd a valóságban is alkalmazni fogjuk őket. Fontos itt a szociális kontextus is. Eszerint az elmélet szerint a tanulás a „community in practice”-ban jön létre, ahol a közösség tagjai (the community) együtt dolgoznak, hogy megtalálják a választ egy adott problémára (the practice). Ez az a folyamat is, amikor az újoncból tapasztalt szakember válhat, a csoportban tanulás, egymás tanítása által. Ebben a felállásban mindenki véleménye fontos, mást tud egy végzett építész és mást a teret ténylegesen használó fiatal. A csoportok tanulhatnak egymástól.

  A részvételnek különböző lépcsőfokai lehetnek, ilyet már biztos többen is tapasztaltatok. Van, amikor igazából nincsen részvétel, van, hogy informálnak a döntésekről, de nincs beleszólásunk, van, hogy lényegtelen dolgokban kikérik a véleményünket, és akár még aszerint is cselekszenek (pl. milyen színű legyen a fal), de a lényegi kérdésekbe nem vonnak be. A diák-felnőtt döntéshozatalban olyanokat lehet elképzelni, hogy a diákokat ugyan bevonják a döntéshozatalba, de az irányt nem ők jelölik ki, a "főcsapás" már a felnőttek által adott, olyan is lehet, hogy minden a diákokon múlik, ők találják meg az irányt és vezénylik le az egész folyamatot, de olyan is létezik, hogy a diákok jelölik ki az irányt, de a felnőttekkel megosztják a döntéshozatalt. A szerzők ezt tartják a legértékesebbnek, ilyenkor mindkét fél sokat profitálhat a döntéshozatali folyamatból.

  Hogy ezen kívül miért fontos még a diákokat bevonni a várostervezésbe? Az állami iskolák színvonala, környezete nagyban gátolhatja a város rehabilitációját, mivel a családoknak fontos szempont lakhelyválasztásnál az iskola minősége. Gondolkozzunk rendszerszinten! Az sem mindegy, milyen az iskola – és az oda járó diákok – identitása. Ennek javítására pedig remek eszköz lehet a közösségi tervezés, a diákok bevonása!

  Hogyan is kell ezt elképzelni? Találnak egy „fiatal-barát” problémát, amit tényleg fel tudnak tárni, érdekli őket, és amely probléma megoldásának edukációs értéke is van. Ezután a mentorok és a diákok egy 10-12 hetes tervezői szakaszba lépnek, ez egy nyilvános prezentációval zárul, melyben bemutatják, mire jutottak, mik a javaslataik. A megoldási javaslatoknak reális határaik vannak, valóban megvalósítható ötletekre törekszenek. Így előfordult az is, hogy az egészet elölről kellett kezdeniük, mert a terv végére kifutottak a büdzséből.

  Hat problémát kaptak az évek során. Először egy állomást (Local Bay Area Rapid Transit Station), másodszor egy nyílt teret terveztek újjá (a HOPE VI Public Housing keretében), harmadszor egy Transit Village-et (nem tudom, mi lehet a magyar megfelelője). Az évek során a fiatalok szépen mászták meg az együttműködés lépcsőfokait, egyre inkább számítottak a szavaik, a terveik, de még nem volt közvetlen hatásuk. A negyedik évben egy elhagyatott miniparkot terveztek újjá a fiatalok, mely Oakland 6 legveszélyesebb parkjának egyike. Ebben az esetben már volt némi közvetlen hatásuk is a diákoknak a döntéshozatalra. Az ötödik évben egy üzlethelyiség jövőjét álmodták meg, milyen jellegű üzletre is lenne kereslet azon a környéken. A hatodik évben pedig egy vasútállomást terveztek újjá, a terv többek között ezeket az elemeket is tartalmazta: fotókiállítás, melyben az állomás történelmi fontosságát mutatják be, és lehetőséget biztosítanak fiatal művészeknek is kiállítani műveiket, fiatalbarát kávézó, közösségi találkozóhely, játszótér és szökőkút. A részvételi létrán egyre feljebb léptek a fiatalok a projekt folyamán. A projektek elmúltával is érezhető a pozitív hatása a programnak, mert több diák is folytatja a munkát, a városvezetésnek már könnyű elérnie a fiatalabb réteget és bevonni a várostervezésbe, többen mentek a diákok közül építészetet tanulni az egyetemre és több mentor is az oktatásban helyezkedett el.

  Rám nagyon lelkesítően hatott a cikk olvasása és több minden is az eszembe jutott. Az egyik, hogy Gödöllőn volt már hasonlóra példa. A főtér felújításakor pályázatot hirdettek, és számos fiatal álmodta meg saját főterét és alkotott belőle makettet. Sajnos, amennyire én tudom, nem igen vették végül figyelembe a diákok vágyait és őszintén szólva egy nagyon rendezett, de sokkal kevésbé közösségi hely lett így belőle... Amely nem mellesleg kisüti az ember szemét nyáron a csilli-villi burkolatával. Szóval itt még eléggé a létra alján voltak a diákok. Sajnos az ilyen alkalmak ki is tudják ábrándítani őket.

  A másik, ami az eszembe jutott, az pedig az aszódi vasútállomás egyik elhagyatott épülete volt, ahová szerintem majd' minden évfolyam megálmodott valamilyen közösségi teret: kávézót, diszkót, kocsmát, akármit. Végül azt hiszem, lerombolták. Pedig milyen jó lett volna erre pályázatot kiírni!

  Mind a főtér, mind a vasútállomás diákok által sűrűn látogatott hely volt, lett volna létjogosultsága annak, hogy bevonják őket a tervezésbe, ötletelésbe. Vannak már amúgy ilyenre próbálkozások Magyarországon is, de még eléggé gyerekcipőben járnak.

  Fontos az ilyen projekteknél az utánkövetés is, mert ahogy a tanárnő mondta, ha valamit megváltoztatunk, akkor ott valami meg fog változni. Nem csak a fizikai tér, de az szociális és egyéb változásokkal is jár, ezekre oda kell figyelni és kezelni kell őket.

(Kép innen.)

Nektek voltak ilyen élményeitek? Milyen terek jöhetnek szóba szerintetek?

KÖRBE - beszámoló

Tegnap elmentem a KÖRBE tavaszi alkalmára. Ez egy környezetpszichológiai témájú beszélgetéssorozat. Idén az aluljárók világa volt a téma. Volt benne egy adag előadás, ismeretanyag, de lehetőség az interakcióra is. Sajnos nem tudtam végig maradni, így nagyon izgalmas programokról maradtam le. Volt színházas-színjátszós program is, meg jazz koncert is este, amin már nem tudtam részt venni. Viszont így is megérte elmenni, nagyon inspiráló volt. Olyannyira, hogy azt gondoltam, írok egy kisebb(-nagyobb) beszámolót is róla.

  A programot Dúll Andrea tanárnőm ajánlotta, hozzá járok Iskolai környezetpszichológiára, ő is hívott meg az eseményre. Ő indította a programot egy kis bevezetővel-hangolóval (imádom a stílusát, nagyon tud inspirálni!). Beszélt a tér-rétegekről, a Földről, amely már alapból rétegelt, az ősember téri tájékozódásáról, mozgásáról (nála nem az egyenes a legrövidebb út, hanem az, amelyik mentén életben marad), a barlangokról (mint első saját maga által alakított, személyes tér, ahol az egyenes vonalú mozgás is kialakulhatott), az ismeretlen tértől való félelemről, mely evolúciósan megmaradt (itt eszembe jutott, hogy talán sokan ezért nem járnak Filmklubra :D), a hopi mitológiáról - a rétegződés már az ősi vallásokban is megjelent, a gyógyító terekről, a város rétegeiről (pl. Róma, ahol látszanak a különböző korok rétegei), élet-rétegekről (holtak városa, temetők) és közlekedési rétegekről - ezzel meg is érkeztünk az aluljárókhoz. Ezeket a rétegeket régóta párhuzamba állítják a személyiség rétegeivel is, így a pszichológia és a környezet nagyon jól látható módon összeér.

  A bevezetőt Andi diákjainak az előadássorozata - maratonja - követte, voltak pszichológus és kommunikáció szakos hallgatók is (ELTE és BME). Budapest különböző aluljáróiról készítettek dolgozatokat. Készítettek szag-, hang-, hőtérképeket, vizsgálták a tájékoztató rendszert, az érzelmi jelentést, és interjúkat is készítettek, illetve kérdőíveztek. Az aluljárókat egy szemeszteren át vizsgálták, sokszor napi 2-3 órát töltöttek az adott helyszínen, mindeközben tudatosan figyelték a helyszínt, embereket, történéseket. Bemutatták a Corvin-negyedi, a Batthyány téri, a Petőfi-híd, budai hídfőjénél lévő, az Örs vezér téri, az Astoriánál lévő, a Lehel téri, a Margit-híd, budai hídfőjénél lévő és a Kálvin téri aluljárókat. Az előadások mögött érezhető volt a nagy munka, a lelkesen végzett kutatás (szinte én is kedvet kaptam hozzá). Majdnem mindegyik (vagy talán mindegyik) előadásban megjelent az, hogy a hajléktalanokkal kapcsolatos törvénymódosítás milyen hatással volt az aluljárók életére. Az egyik kutatást részben egy látássérült lány végezte, így egy másik perspektívából is ráláthattunk az aluljárókra: Ami nekünk csak egy zavaró tényező, amit kerülgetni kell, az egy látássérültnek komoly akadály, amely össze is zavarhatja a tájékozódásban (pláne, ha nincs vezetővonal). De pl. egy mindig ugyanott furulyázó bácsi milyen remek tájékozódási pont lehet. Megtudhattuk, hogy turistaként (vagy arrafelé nem ismerős budapestiként) mennyire nehéz a Kálvin téren tájékozódni (ahol kb. semmi sem működik és semmi sem látható). Izgalmas dolog ilyen tudatosan vizsgálni a város tudattalanját. Ajánlom mindenkinek kipróbálásra!

  Ezután kihirdették az első emeleten kialakított pihenő rész névadó versenyének győztesét, illetve győzteseit. A NyugI ZUg nevet kapta. Nem vagyok biztos abban, hogyan írják, mindenesetre az IZU-t kiemelték a díjazáskor, ezért én is kiemeltem. (IZU-nak hívják az ELTE hallgatói az Izabella utcai épületet) A hely amúgy nagyon hangulatos, szép színekkel dolgozik, még könyveket is raktak oda, meg cetliket (és hozzá parafatáblát és tűket), amiken lehet egymásnak üzenni.

  Ezután negyed óra következett, majd Erő Zoltán folytatta az előadássorozatot. Ő a 4-es metró generáltervezője és nem meglepően a 4-es metróról beszélt :)

  Én a 4-es metrót az ingyenes hétvége után használta, eddig 2-3 ízben. Az első szó, ami az eszembe jutott az első alkalomnál (a Rákoczi térnél) az volt, hogy börtön. Még pontosan tudom, milyen volt szürkesége... a mozgólépcső feletti plafont el tudtuk érni a kezünkkel és minden illesztés tisztán látszott. A Keletinél szálltunk le, ott pedig azt éreztem, mintha Isten szólna hozzánk :D (hangos bemondó metrón kívül) Jó nagy volt a légtere, a természetes fény is beszűrődött (de nem tudta helyettesíteni fényes nappal sem a világítótesteket). Túl nagynak éreztük a teret - pénzpazarlásnak. A felsőbb szinten pedig már ázás nyomait is láttuk. Egy szó, mint száz, nem győzött meg minket, engem a 4-es metró, hogy megérte rá ennyit várni. Úgyhogy kíváncsian vártam, mit fog mondani róla a tervezője.

  Mint kiderült, ez a szürkeség alapvetően a koncepció része volt (itt-ott mozaikkal, textillel díszítve). Mutatott más nagyvárosi állomásokat is, amelyek szintén ilyen szürkék voltak. Arról, hogy az illesztések miért látszanak, nem beszélt.

  Bemutatta a módszert is, amellyel készültek az állomások (ez a "gyors" eljárás, amin ő is ironizált), a korlátokat, elvárásokat, lehetőségeket is.

  Kiderült, hogy Dúll Andival konzultálva tervezték meg az állomásokat, és így pszichológiai szempontokat is figyelembe vettek (persze nem tudtak mindennek eleget tenni). A nagy terek és a természetes fény beengedése pl. klausztofóbiásoknak kedvez, a tériszonyosokra is igyekeztek figyelni (csak egy ijesztőbb mozgólépcső lett), stb. Szóval ami nekem pénzkidobás, az másnak talán nagyon is sokat nyújt (bár aki klausztrofóbiás, az nem tudom, hogyan metrózik, magát a szerelvényt már nem tudják olyan tágasra megcsinálni, mint a megállókat).

  Eszembe jutott az is, hogy mennyire nem lehet egy építészeti alkotást (sem) függetleníteni a társadalmi-idői kontextustól. Talán nekünk sem az lett volna az első reakciónk arra, hogy ilyen tágas a Keletinél a metróállomás, hogy pénzkidobás, ha alapvetően jobb anyagi helyzetben lenne az ország (ne kezdjünk el politizálni!). Meg az is lehet, hogy ez csak nekünk jutott eszünkbe :) Mondjuk az sem mindegy, hogy nagyon sok időbe telt a 4-es metró megépítése, így az elvárások is nőttek. Zoltán viccesen meg is jegyezte, hogy ilyen 28-30 éves fiatal csapattal indultak, aztán szép lassan megnősültek/férjhez mentek, gyerekük lett, aki iskolába ment... szép hosszú folyamat volt ez :D

  A Keletiben lévő "Isten szólt Hozzád" érzés is koncepció volt, hogy olyasmi legyen, mint egy repülőtér, segítse a tájékozódást, rangot adjon a közlekedésnek - az ember akarjon metróval menni és ne vegyen egy Suzukit az első adag összekuporgatott pénzéből!

  Összességében egy nagyon lelkes tervezőnek tűnt, aki szereti, amit alkotott, alkottak a csapattal, képes volt humorizálni a megkésett átadáson is, tisztában van azzal, mennyit vártak rá. Sajnos nem tudtam bevárni a végét, így kérdéseket sem tudtam neki feltenni. De örülök, hogy ennyit is hallhattam belőle, mindig jó látni a termék mögött az embert is - valahogy megbocsátóbb is leszek ettől.

  Ó, és már tervezik az 5-ös metró tervezését :)

  A program egyéb tényezőiről: A facebook eseménynél a program ki volt írva részletesen, ami klassz, és az is, hogy ehhez nagyon igyekeztek tartani magukat - ameddig ott voltam, ez sikerült is (+/- pár perc). Viszont a helyszínen már ha jól láttam, nem volt részletes program, illetve sem a Facbook eseménynél, sem máshol nem volt kiírva, hogy az a bizonyos tanszék hol is van az épületen belül, és hogy pontosan melyik teremben is lesz. Ez ott a helyszínen sem volt kiírva/nyilakkal jelezve. És bár ELTE-s vagyok, de nem rázom ki a kisujjamból a különböző tanszékek helyét. A helyszínen kis statisztikát is folytattak, fel kellett iratkozni egy lapra, megmondani, honnan értesültünk az eseményről, és hírlevélre is feliratkozhattunk, hogy a következő eseményről tudomást szerezzünk. Ehhez pedig matricát is kaptunk! :) Még filózom, hová ragasszam.

(Kép innen. Egy győri aluljáró.)

  Hát ennyi lenne. Ti mennyire figyeltek a környezetetekre? Milyen érzést váltanak ki Belőletek az aluljárók, felszín alatti rétegek?

Az iskolapszichológusi pályáról - ajánlott tesztek, képzések, módszerek és tapasztalatszerzés

  Szép hétfőt Mindenkinek! Nekem most kezdődik az egyetem, úgyhogy indítsuk a hetet egy kis szakmai bejegyzéssel.

  Idén úgy döntöttem, határozott lépteket teszek a célom felé, hogy biztosan el is érjem és ne csak tingli-tanglizzam az egyetemen (hozzá kell tennem, jó tanuló vagyok, de úgy érzem, ezen felül is kell valamit csináljak, ha jó akarok lenni a szakmámban). Már írtam karriertervezős bejegyzést is és készítettem interjút iskolapszichológussal és családterapeutával is, ezúttal a nagyobb lélegzetű interjú helyett csupán 2 kérdést tettem fel, azt azonban 10 iskolapszichológusnak.
 Végül hárman tiszteltek meg válaszaikkal. Rajtuk kívül a Moly-on és a karriertervezős bejegyzésemhez is érkeztek hozzászólások, amelyek tartalmát szintén beépítem ebbe a bejegyzésbe.
   Ezeket kérdeztem:

- Milyen módszerek és tesztek elsajátítását javasolná leendő iskolapszichológusoknak?
- Milyen jellegű tapasztalatszerzésre van lehetősége egy leendő iskolapszichológusnak akár már a mester képzés alatt, Ön miket ajánlana?

  A válaszokat igyekszem vázlatosan összefoglalni, hogy jól átlátható legyen, emellett egyéb tanácsokat, történeteket is kaptam, melyeket szó szerint idézek.

  Első válaszadóm Pál Bottyán László volt, aki többek között a Petrik Lajos Két Tanítási Nyelvű Vegyipari, Környezetvédelmi és Informatikai Szakközépiskola iskolapszichológusa is (ezen keresztül találtam rá). 2006 és 2009 között kettő budapesti iskola és egy óvoda, 2012 óta öt budapesti középiskola iskolapszichológusa.

Tesztek

- számos teszt, pl. IQ tesztek, MSSST
- pályaorientációt segítő tesztek
- rajztesztek

Módszerek, képzések

- tanári végzettség előny, hogy boldogulni tudjon egy osztállyal

Tapasztalatszerzés

- önkéntes munka: pl. Kortárs segítő csoportnál, drog-segély szolgálatnál, iskolapszichológusnál, gyermekvédelmis kollégánál
- "született" pedagógusok óráinak hospitálása
- interjú készítése egy szupervízorral, akihez iskolapszichológusok járnak

Egyéb tippek, megjegyzések

  "Véleményem szerint a pszichológia szakra jelentkezés feltételeként kellene szabni például egy önismereti pszichodráma csoport "elvégzését"."

  "Legyen képes az egyéni konzultációra. Legyen választott mentora, aki szakmailag segít. Legyen:
- nyitott és szakmailag fejlődőképes
- tisztában a gyermekek és szülők jogaival és kötelezettségeivel
- tisztában a más kollégákkal való együttműködés lehetőségeivel
- elnéző a többségében beképzelt klinikai szakpszichológusokkal, akik túl sokat képzelnek magukról
- etikus munkájában
- tisztában a munkaköréből és végzettségéből fakadó kompetenciájával
- legyen képes iskolán belüli kutatások, felmérések végzésére
- képes az adminisztrációra
- képes lelki egészségének megőrzésére"

  Az második válaszoló egy pályaelhagyó pszichológushölgy, az ELTE-n végzett 2009-ben tanácsadás szakirányon. Egy évig dolgozott iskolapszichológusként 3 szakközépiskolában egyszerre, jelenleg tanártovábbképzéseket tart és doktori tanulmányait végzi.

Tesztek

- terápiában általában nincs szükség tesztekre
- szűrővizsgálatokhoz kellhetnek (pl. figyelemteszt, intelligencia teszt) - bár a legtöbb esetben "normális" eredményt kapunk az intelligencia teszten, mivel elég széles skálán mozog a normális, az értelmi fogyatékosság már korábban megmutatkozik. Ráadásul az iskolapszichológus eredménye nem hivatalos, nem lehet vele diagnózist vagy szakvéleményt kiadni, felmentést eszközölni.
- tanulási stratégiára vonatkozó tesztek (a tanári munkát is segíthetik)
- pályaorientációs tesztek (egyéni visszajelzéssel)

Módszerek, képzések

- rövid dinamikus módszerek
- csoportos tanácsadással kapcsolatosak.
- Nem a terápia és az egyéni tanácsadás az iskolapszichológus fő profilja. Itt ajánlja egyik blogbejegyzését: http://orasmester.blogspot.hu/2013/01/az-iskolapszichologus-mint-vitamin.html#more

Tapasztalatszerzés

- Iskolában tanítási gyakorlaton (régebben a pszichológia még tanárképes szak volt)
- külső iskolai gyakorlaton
- iskolapszichológiai terepgyakorlaton (kurzusként felvehető)
- Kortárssegítő
- Szakmai napok
- vendégoktatók tréningjei
- Iskolapszichológia Módszertani Bázis találkozói

Egyéb tippek, megjegyzések

  "Egyszerűen rabul ejt ez a szakma, olyan gyönyörű, bár nem könnyű megteremteni a munka feltételeit, tartani a kereteit, beágyazódni a szervezetbe. Szerettem kamaszokkal dolgozni, aztán amikor bátrabb lettem, a tanárokkal is. Mostani munkám során tanárokat mentorálok, tanártovábbképzéseket tartok, amikor csak alkalom nyílik rá (sok más rétege is van a munkámnak). Emellett most a digitális nemzedéket vizsgálom doktoranduszként a tanulási-tanítási folyamatban, a változó képességprofil szemszögéből."

  Harmadik válaszadóm egy 54 éves másoddiplomás pszichológushölgy, akinek tanár az eredeti végzettsége. Három igen jó gimnáziumban dolgozik, immáron ötödik éve. Osztályfőnöki órák keretében tart tematikus foglalkozásokat többek között stresszkezelésről, konfliktuskezelésről, pozitív gondolkodásról és párkapcsolatról. Ezen felül sok gyermek keresi fel egyéni konzultáció céljából.

Tesztek

- három tesztet használ rendszeresen:
- Beck depresszió teszt
- Tenessey énkép teszt
- Cloninger-féle személyiségteszt
- ezen felül:
- Rövid kérdőív a stresszről
- Tanulói stressz kérdőív
- POGO
- Családi kapcsolatok kérdőív, stb.

Módszerek, képzések

- elsősorban rövid, behatárolt módszerek alkalmazására van lehetőség
- kognitív
- autogén tréning
- négyüléses serdülőkonzultáció

Tapasztalatszerzés

  "Egyéb tanácsaim: Iskolapszichológusnak lenni csodálatos dolog, de igen sok lelkierőt, energiát igényel, hiszen sokszor szembesülünk olyan feladatokkal, ahol a nehéz , szívszorító helyzetben lévő diák nem beteg, csak megváltozhatatlan helyzete miatt krízisben van. Ilyenkor nem tehetünk mást, mint próbáljuk megtartani. Megtartani az tud, aki stabilan áll a lábán, a világban. Aki iskolapszichológusnak készül, dolgozzon önmagán, mert használhat bármilyen módszert, a személyiségével, a saját energiájával "gyógyít". A másik fontos dolog az elköteleződés. Sokkal könnyebb úgy dolgozni, ha a pszichológus képes azonosulni, elköteleződni az iskola értékrendje mellett, ha van ilyen. Ezért célszerű eleve úgy választani iskolát."

  Kommentelőim a következő tippeket adták:

Tapasztalatszerzés

- Felismerés Alapítvány (igazi tapasztalatot ad, sajnos fizetős) - köszönet @hello.agi-nak a tippért!

Módszerek, képzés

- autogén tréning a Magyar Relaxációs és Szimbólumterápiás Egyesületnél (a legrövidebb és legolcsóbb képzés, amit a magánéletben is lehet hasznosítani) - köszönet a tippért @Anaria-nak! Mások is ajánlották, valóban érdemes lehet megpróbálni :)

  A tippeken kívül biztatást és elismerő szavakat is kaptam, továbbá lehetőséget további kérdések feltételére és még óralátogatásra is! Úgyhogy mindenkit csak biztatni tudok, hogy induljon el, ismerkedjen leendő szakmájával és a szakmabeliekkel! Hasznos ötleteket, tapasztalatokat, és nem utolsó sorban kapcsolatokat is szerezhet.
  Ezúton is szeretném még egyszer megköszönni az összes válaszadónak a segítségét, idejét, energiáját!

(Képek innen és innen.)

A hétköznapi hímsovinizmusról - 7. rész

  Kicsit elmaradtam a hétköznapi hímsovinizmussal, de most jön egy újabb (de még nem utolsó) bejegyzés.

  A hétköznapi hímsovinizmus - röviden - egy olyan egyenlőtlenséget teremtő taktika a párkapcsolatban a férfi részéről, ami még nem minősül erőszaknak, és sok férfi nem is szándékosan követi el ezeket a manővereket, nincs tudatában az ártó jellegüknek, még a nők is csak nehezen ismerik fel, csak érzik, hogy valami nincs rendben. Luis Bonino és Szil Péter Hétköznapi hímsovinizmus c. kiadványa felsorolja a fajtáit, így segítve mind az egyébként egyenlőségre törekvő férfinak és a vele élő nőnek felismerni ezeket a manővereket és kigyomlálni őket. Aki szeretné az egész kiadványt elolvasni, az a címére kattintva megteheti.

  Az előző bejegyzéseimben olvashattok egy részletesebb definíciót, a hétköznapi hímsovinizmus hatásáról a nőkre és a párkapcsolatokra, a kényszerítő jellegű és a válsághelyzetekben alkalmazott hétköznapi hímsovinizmusról, a burkolt hétköznapi hímsovinizmusról és a haszonelvű hétköznapi hímsovinizmusról.

  Most következzen a gyakorlati rész:

Mit kezdjünk a hétköznapi hímsovinizmussal? Lépések:

- tudatára ébredni a burkolt csapdáknak

- felismerni a manipulációk nem mindig verbális nyelvét

- hitelt adni saját felismeréseinknek, akkor is, ha ezt a másik nem mindig ismeri el

- megtanulni leleplezni ezeket a praktikákat, panaszkodás helyett semlegesítés és elkerülés, illetve ellenállás

- ezáltal csökken a praktikák által keltett bűntudat

  Férfiak számára igazi kihívás elismerni a hétköznapi hímsovinizmus létezésének és elterjedtségének elismerése. Általában kétféle reakciót vált ki belőlük: védekezés „azért annyira nem vészes”, „én nem vagyok ilyen”, vagy a nagyobb egyenlőség irányába való elmozdulás. Ehhez fel kell ismerniük a saját praktikáikat és igyekezniük leállítani és hatástalanítani őket. Ehhez kell egy adag önkritika, akarat, kitartás és tudatosság.

Alapkérdés: „Ami rám érvényes, érvényes-e a páromra is?” (bár szerintem ennek nem mindig kell így lennie - Szerk.) „Miért nem, és hogyan érem el, amit akarok?”

Ha a témával kapcsolatban tapasztalataitok vannak, osszátok meg bátran! Elsősorban nem panaszáradatot szeretnék indítani, hanem inkább megoldásötletekre, megvalósult megoldásokra lennék kíváncsi.

(Kép innen.)

A felnőtté-válás és a változó anya-lánya kapcsolat

  A levlistánkra érkezett egy felhívás a Life Garden-től, mely szerint pszichológia szakos hallgatók (már nem csak ELTE-sek) munkáit várják, a legjobbak persze megjelennek az oldalon, az első helyezett még pénzjutalmat is kap. Gondoltam, most már itt az ideje, hogy az egyik műhelymunkámat végre összefoglaljam, az a felvételi miatt sem árt, meg amúgy is közzé akartam tenni itt a blogon is. Úgyhogy azt, amelyik nekem a legkedvesebb volt, összefoglaltam 2 oldalban (elég nehéz feladat volt), most pedig itt is közzé teszem, kicsit bővített és szerkesztett, tördelt formában.

A felnőtté-válás és a változó anya-lánya kapcsolat

- az anyagilag még szüleiktől függő fiatal lányok körében –

  Manapság egyre több fiatal felnőtt választja egzisztenciális okok miatt, hogy a szüleinél marad, vagy ha mégis sikerül elköltözniük, gyakran továbbra is kisebb-nagyobb anyagi támogatásra szorulnak. Felnőttek-e ezek a fiatalok? Mitől lesz valaki felnőtt? Hogyan változik a szülő-gyerek, illetve anya-lánya kapcsolat a felnőtté-válás során? Milyen konfliktusforrások lépnek fel és hogyan lehet ezeket megoldani?

  A felnőtté-válás folyamata jelentősen megváltozott az elmúlt évtizedekben (Susánszky, 2009). A serdülőkor alsó határa a nemi éréstől számítódik, ám hol van a felső határa? Honnantól kezdődik a felnőttkor? Ennek a kérdésnek a megválaszolására számos elmélet született, én ezek közül a Vaskovics-modellt (Vaskovics, 2000) emeltem ki, mely szerint a felnőtté-válás 5 lépcsőben történik:

• jogi értelemben vett leválás
• közös fedél alól történő elköltözés
• anyagi-pénzügyi leválás
• önálló döntést eredményező leválás
• öntudatosulás

  Magyarul, ha valaki betöltötte a 18. életévét, elköltözött a szüleitől, önellátó, képes önálló döntéseket hozni – különösen a partnerválasztás terén – és önmagát felnőttnek érzi és kezeli, akkor nevezhető felnőttnek. De nézzünk körbe, hány fiatal felel meg ezeknek a kritériumoknak egyszerre?

  Kutatásom középpontjába kilenc fiatal (20-27 éves) lány, nő került, akik az 5 kritériumból a harmadikat nem ugrották meg, azaz: 18. életévüket betöltötték, életvitelszerűen már nem a szülői házban élnek, sőt párjukkal közösen (élettársi/házastársi viszony) élnek, de rendszeres, vissza nem térítendő anyagi segítséget kapnak a szüleiktől. Az öntudatosulást csak a kiválasztás után mértem, személyes hatékonyság kérdőívvel (Gyarmathy, 2000), emellett interjút vettem fel velük.

  A „személyes hatékonyság” egyfajta rámenősséget sugall, ez annyiban igaz, hogy az egyén saját érdekeit érvényesíti, ez akkor nevezhető hatékonynak, ha önbizalmon, saját magunk és mások elfogadásán és egyenes kommunikáción alapszik (Gyarmathy, 2000). Úgy gondoltam, a teszt eredménye összefüggést mutathat azzal, ki mennyire érzi magát felnőttnek, azonban ez nem nyert alátámasztást, a legnagyobb személyes hatékonysággal egy olyan lány rendelkezett, aki csak „inkább felnőttnek” érezte magát, nem teljesen felnőttnek, akik teljesen felnőttnek érezték magukat, átlagosan ők érték el a legalacsonyabb pontszámot. A felnőttség-érzet úgy néz ki, mástól is függhet, és érdemes is megemlíteni, hogy akinek a legmagasabb lett a személyes hatékonyság pontszáma, az emelte ki ezt (illetve ennek megfeleltethető jellemzőt), mint felnőttségi kritériumot.

  A felnőtté-válással változik a szülő-gyerek kapcsolat, én az anya-lánya kapcsolatra helyeztem a hangsúlyt.

A pozitív anya-lánya kapcsolat növeli a lány élettel és saját magával való elégedettségét (Onayli, 2010), illetve a felnőtt nő ellenálló-képességének forrása is lehet (Wahers, 1988), továbbá Friedman (1980) szerint a lánynak pozitív kapcsolatot kell kiépítenie az anyjával ahhoz, hogy érett felnőtt nővé válhasson. Williamson (1981) szerint az intim, meghitt felnőtt anya-lánya kapcsolat úgy jöhet létre, ha törekszenek arra, hogy egymást magukkal egyenrangú, független felnőttként elismerjék.

  De hogyan lehet létrehozni és megtartani ezt a pozitív kapcsolatot? Mik azok a konfliktusforrások, amik esetleg ezt megakadályozzák? Hogyan oldhatjuk meg őket?

  Fingerman (2001) szerint a leggyakrabban beszélt témák anya és lánya között a lány gyermekei, párja, testvérei és az édesapja.

  A lányok az interjúk alapján valóban gyakran beszélnek anyjukkal a párkapcsolatról (anyáéról és lányéról is) és a közös családtagokról. Emellett számos gyakori beszédtéma felmerült még: gyermeknevelés, kultúra, világnézet, olvasmányok, történelem, tanulmányok, munka, divat, főzés, filmek/TV-műsorok/sorozatok, mindennapi történések és a szex.

  Ezeken kívül a lányok még szívesen beszélgetnének anyjukkal az anya dolgairól, múltjáról, gyermeknevelésről, családi élet működéséről, lelki dolgokról, párkapcsolatról, jövőről, kettejük viszonyáról vagy a lány dolgairól.

  A leginkább konfliktust okozó témák Jones és Nissenson (1997/2001): Anyák és lányaik c. könyve, illetve Clarke, Preston, Raksin és Bengston (1999) cikke szerint:

• pályaorientáció
• lány párkapcsolata
• életvitel
• értékrend
• pénzkezelés
• felnőttnek/gyereknek kezelés
• a múlt sérelmeinek felemlegetése (elsősorban a lány részéről)
• kommunikációs, interakciós mód, stílus

  Az interjúk alapján ezek valóban konfliktusforrást jelentenek, de ezek mellett még felmerültek

• közös családtagok (pl. több pénzt kap a láblógató, bulizós báty)
• kapcsolattartás (a lánynak túl gyakori vagy az anyának túl ritka)
• politika (eltérő nézetek)
• pénz (úgy érzi, keveset kap, anya úgy érzi, a lány nem jól osztja be)

  Ezekre a legjobb megoldás a Jones és Nissenson (1997/2001) könyv szerint, ha a két fél tiszteletben tartja egymást, elismerik a másikat, mint velük egyenrangú felnőttet, próbálnak vele nyitottak, elfogadóak és empatikusak lenni. A véleménymegfogalmazásban fontos azt megtanulni, hogy az ne legyen bántó és ne próbáljuk ráerőltetni a másikra. Az átállás nehéz, mivel a lány nemrégiben még tényleg lány volt, akiért a szülő volt a felelős, de az anyának idővel el kell engednie lánya kezét, és reménykednie, hogy eleget tanított neki az évek alatt. Ellenkező esetben a kapcsolat valószínűleg megromlik, esetleg megszakad.

  A problémákra, konfliktusos helyzetekre számos megoldást alkalmaznak a résztvevők, illetve számos reakció számít náluk szokványosnak (ami nem feltétlen jelentett tényleges megoldást). Ilyen például, hogy:

• az anya vagy a lány kilép a konfliktusos szituációból
• a lány enged az anyai véleménynek
• a lány bocsánatkéréssel próbálja a konfliktusokat megoldani
• sírás
• kiabálás

  Azonban a lányok nagy részének fontos, vagy fontos lenne a nyugodtabb konfliktuskezelés, egymás felé nyitott és empatikus hozzáállással, illetve egymás függetlenségének, egyenrangúságának elismerésével. Ehhez pedig az kell, hogy benne maradjunk a szituációkban és foglalkozzunk az adott problémával.

  A konfliktusos témák mellett a könyv került, illetve tabu témákat is megemlít, ezek pedig a szexualitás és a pénzkezelés.

  Az interjúalanyoknál itt felmerült a szex, de a pénz nem, emellett viszont megjelentek a lány tanulmányai, a lány párkapcsolata, a lány – anyja számára – nem megszokott viselkedése (iszogatás, hajnalig bulizás) illetve a lány jövője.

  A felnőttség kritériumaként az anyagi függetlenség vitte a pálmát (valószínűleg nem véletlenül), de ide sorolták még:

• a párkapcsolati elköteleződést
• a külön élést
• önállóságot és önellátási képességet
• munkaképességet és munkába állást
• céltudatosságot
• felelősségvállalást
• érzelmi intelligenciát
• szellemi érettséget/függetlenséget
• érzelmi leválást
• és a személyes hatékonyságot is

  A nagykorúságot érdekes módon senki sem említette, nem kötötték életkorhoz a felnőttséget.

  Összefoglalva tehát: az átállás nem könnyű, nehéz meghatározni, mikortól számít felnőttnek valaki, számos konfliktus lehet emiatt, de fontos felismerniük az anyáknak, ha lányaik felnőttek és elengedi a kezüket, a lányoknak pedig türelemmel lenniük és éreztetni (és érezni!), hogy felnőttek. Ezentúl már mindketten felnőtt, független személyek, akiknek viszont továbbra is fontos a másik és a vele való kapcsolat – csak egy megváltozott formában.

Ez már inkább mama-unoka kapcsolat, de olyan cukik
fel kellett töltenem ezt a képet!

  Ez volt az a műhelymunka, amit a legjobban élveztem. Az egész Jones és Nissenson könyvet végigolvastam szinte, meg is vettem, sok szakirodalmat olvastam az anya-lánya kapcsolatokról és az interjúforma mélyebb betekintést engedett a témába. Azt láttam, hogy mindegyik lánynak fontos az anyja és a vele való kapcsolat. Arra is volt alkalom, hogy egyes kérdéseim "betaláltak" és elgondolkoztatták a lányt, ezeknek mindig örültem, amikor éreztem, igen, elértem valamit. Nem csak nekem volt fontos az interjú, hanem a lánynak is. Ezúton is szeretném megköszönni mind a kilenc leányzónak a segítséget és az őszinteséget, megnyílást!

  A lányok anyáik részéről azt értékelték például nagyon, ha bátorították őket céljaik elérésében, ha teret hagytak saját vágyaiknak, nem erőltették rá a sajátjukat.

  Én a lányok szemszögére helyeztem a hangsúlyt, a könyv az anyákéra. Ott merülnek föl azok a dilemmák, hogy hogyan mondjam meg a lányomnak, ha nem gondolom, hogy hozzá kéne mennie a vőlegényéhez (megmondjam-e neki?), vagy hogy talán le kéne fogynia, mert kövér... Vagy ha félek, hogy nem fog megélni, ha x foglalkozást/tanulmányokat választ. A pénz külön megnehezíti a dolgot. Ha az anya pénzt ad a lányának, megmondhatja-e neki, hogy mire költse? Hogy "Lányom, majd ha már eszel rendesen és még marad pénzed, akkor menjél bulizni." illetve az "Amíg az én kenyeremet eszed...". Az ilyen hozzáállás nehezíti a lány függetlenedési, felnőtté-válási lépéseit, szárnypróbálgatásait. Nehéz megtalálni az egyensúlyt a "hülyeségre nem adok pénzt" és aközött, hogy "tanuld meg beosztani a saját elképzelésed szerint a pénzed".

  Ez a téma még számos kutatási periódust élhet meg, amikor a többi lépcsőt vizsgálnám, majd az apa-fia vagy anya-fia, apa-lánya kapcsolatokat.

Kedves Lányok, Anyák és akár Fiúk, Apák! Szerintetek mitől lesz valaki felnőtt? Milyen lépcsők, kritériumok kellenek hozzá? Hogyan lehet az anya-lánya/apa-fia (stb.) kapcsolatot átültetni a felnőtt életbe és kapcsolati rendszerbe?

(Képek innen, innen és innen.)

És az irodalomjegyzék (ami mindig lemarad):

Clarke, E. J., Preston, M., Raksin, J. & Bengtson, V. L. (1999). Types of conflicts and tensions between older parents and adult children. The Gerontologist, 39(3), 261-270.

Fingerman, K. L. (2001). Aging Mothers and Their Adult Daughters: A study of mixed emotions. New York, NY: Springer Publishing Company.

Gyarmathy É. (2010). Diszlexiás tanulókról – felsőfokon. Budapest: Magyar Tudományos Akadémia, Pszichológiai Kutatóintézete.

Jones, S. & Nissenson, M. (1997/2001). Anyák és lányaik. Budapest: Háttér Kiadó.

Onayli, S. (2010). The relation between mother-daughter relationship and daughter’s well-being. Szakdolgozat. Middle East University – Educational Sciences, Ankara.

Susánszky É. (2009). A magyar fiatalok életminőségének alakulása az elmúlt évtizedekben. Doktori értekezés. Semmelweis Egyetem – Mentális Egészségtudományok Doktori Iskola, Budapest.

Vaskovics L. (2000). A posztadolescencia szociológiai elmélete. Szociológiai Szemle, 10(4), 9.

Wahers, M. (1988). Mothers and daughters. In M. Walters, B. Carter, P. Papp, & O. Silverstein (Eds), The Invisible Web. New York: Guilford.

Williamson, D. S. (1981). Personal authority via termination of the intergenerational hierarchical boundary: A „new” stage in the family life cycle. Joumal of Marital and Family Therapy, 7, 441-452.

Újranyílik a Tárt Kapu Galéria - programajánló

  Nemrég érkezett a levlistánkra a felhívás, hogy újranyílik a Tárt Kapu Galéria, mely a mentális zavarokkal élők műveit mutatja be. Érdekes kiállításnak ígérkezik mind szakma-, mind nem szakmabelieknek.
  A szakmai megnyitó március 8-án, a nagyközönség számára a megnyitó pedig március 12-én lesz, mind a kettő 17 órási kezdéssel a Hőgyes Ender utca 2. alatt a IX. kerületben (elképesztő! egy utcára van tőlünk!). A belépés ingyenes.
  További információk a honlapon és a facebook oldalukon.

  Ki jön el velem megnézni 12-én?

(Kép innen.)

A hétköznapi hímsovinizmusról - 6. rész

  A hétköznapi hímsovinizmus - röviden - egy olyan egyenlőtlenséget teremtő taktika a párkapcsolatban a férfi részéről, ami még nem minősül erőszaknak, és sok férfi nem is szándékosan követi el ezeket a manővereket, nincs tudatában az ártó jellegüknek, még a nők is csak nehezen ismerik fel, csak érzik, hogy valami nincs rendben. Luis Bonino és Szil Péter Hétköznapi hímsovinizmus c. kiadványa felsorolja a fajtáit, így segítve mind az egyébként egyenlőségre törekvő férfinak és a vele élő nőnek felismerni ezeket a manővereket és kigyomlálni őket. Aki szeretné az egész kiadványt elolvasni, az a címére kattintva megteheti.

  Az előző bejegyzéseimben olvashattok egy részletesebb definíciót, a hétköznapi hímsovinizmus hatásáról a nőkre és a párkapcsolatokra, a kényszerítő jellegű és a válsághelyzetekben alkalmazott hétköznapi hímsovinizmusról és a burkolt hétköznapi hímsovinizmusról. Most következzen az utolsó nagyobb kategória:

"A haszonelvű hétköznapi hímsovinizmus:

  Az ide tartozó manőverek – függetlenül attól, hogy alkalmi jellegűek vagy átfogó stratégia részét képezik – két fő jellegzetességgel bírnak.

  Az egyik maga a haszonelvűség, vagyis hogy a férfinak – lehetőleg – azonnali haszna származzon belőle. A másik az, hogy általában mulasztáson és áthárításon alapulnak, tehát azon, hogy a férfi kivonja magát valamiből. Nem attól válnak hatékonnyá, amit a férfi tesz, hanem attól, amit elmulaszt, és ami így a nőre hárul, aki ezáltal kevesebb energiát tud önmagára fordítani.

4.1. A HÁZTARTÁSSAL KAPCSOLATOS FELELÕSSÉG ELMULASZTÁSA

4.1.1. Nulla közreműködés

  A házimunka nem létezik a férfi számára. Ezt néha azzal igazolja, hogy ő a „családfenntartó”, akinek vállára nem lehet még annál is több terhet róni, mint amit a munkahelyén elvisel. (Paradox módon dolgozó nőkkel együtt élő férfiak is élnek ezzel az érvvel, amivel „dupla műszak” elvégzésére kényszerítik a nőt.)

4.1.2. Álközreműködés

  A férfi „segít” a nőnek. Ezzel a nő arra kényszerül, hogy a „diszpécser” funkcióját töltse be, megszervezze, elossza és kijelölje a többi „segítő” számára a tennivalókat, aminek révén ismét nő az ő túlterheltsége. Ez a fajta hétköznapi hímsovinizmus igen gyakori haladó férfiak körében, akik ilyen módon bújnak ki a háztartási munkáért vállalt valódi közös felelősségvállalás alól. (A háztartásban élők nem segítenek, hanem kiveszik a részüket a munkából - személyes megjegyzés.)

4.1.3. Ön-előnyös közreműködés

  Az álközreműködés egyik válfaja, amelyben a férfi azokat a feladatokat ügyeskedi ki magának, amelyek kevésbé komiszak vagy leginkább tetszetősek a külső szemlélő számára (a ház körüli szerelgetés vagy a hétvégi partin a hússütés).

4.1.4. S.O.S.-közreműködés

  A férfi csak akkor működik közre a házimunkában vagy bármilyen gondozással összefüggő feladatban, ha ezt egy vészhelyzet megkívánja.

  (Például a nő éjszakai műszakban dolgozik.) A vészhelyzet elmúltával a férfi visszatér az „eredeti” munkamegosztáshoz.

4.1.5. Eltűnés a közreműködés elől

  Sok férfinek éppen akkor akad halaszthatatlan tennivalója, elintézendő telefonbeszélgetése stb., amikor egy a házzal vagy a gyerekekkel kapcsolatos tennivaló leginkább megkívánná tőle a közreműködést.

4.2. A NÕI GONDOSKODÁSSAL VALÓ VISSZAÉLÉS

4.2.1. A gondoskodó szerep evidenciaként kezelése és kihasználása

4.2.1.1. A NŐ MINT ANYA

  A férfi létezési módját átitatja az elvárás a nővel szemben, hogy megfeleljen a hagyományos anyaideálnak: legyen gondoskodó, feltétel nélkül megértő. Ezzel a fajta hétköznapi hímsovinizmussal a férfi rengeteg formában kéri, ösztökéli vagy – bizonyos körülmények megteremtése révén – kényszeríti a nőt arra, hogy az „anyás” gondoskodó viselkedésformáknak adjon elsőbbséget és hanyagolja el saját személyes és szakmai fejlődését.

4.2.1.2. AZ APA MINT HAVER

  Az előző elvárás kiegészítése a gyereknevelés terén. A hétköznapi hímsovinizmus e modern formáját gyakorló férfitől mi sem áll távolabb, mint a távollevő és tekintélyelvű apa elavult viselkedésmódja. Ehelyett az apa inkább a kicsi vagy kamasz gyermek játszó- vagy bulizó társává válik, és az anyára hagyja a határok kiszabásának és a kötelességek betartatásának hálátlanabb feladatát. Ily módon a gyerekek – sőt, önmaga – szemében olybá tűnik, mintha a nő képtelen lenne elengedni magát és élvezni a kapcsolatokat, különösen a gyerekeivel.

4.2.1.3. A KAPCSOLATOK ÉS A SZEMÉLYEK ÁPOLÁSÁRA FORDÍTOTT MUNKA ÁTHÁRÍTÁSA

  A férfi különböző manőverekkel kikényszeríti, hogy a nő megmaradjon abban a patriarchális hiedelemben, miszerint az ő felelőssége gondoskodni a párkapcsolat vitalitásáról, a gyerekek egészségéről és tanulmányairól, a velük, illetve a férfi családjával, sőt a férfi barátaival való kapcsolattartásról – és hogy el is lássa ezeket a rengeteg munkával járó és elengedhetetlen feladatokat, bár ezzel saját autonómiája károsul.

Néhány szerző a „harmadik női műszakként” említi e manőverek egyikét, a férj menedzselését. Ez akár addig a végletig is elmegy, hogy a nő választja ki, milyen ruhát viseljen a párja, aki ennek elérésére a tehetetlen kisgyermek kényelmes szerepét alakítja (persze csak ehhez hasonló célokra, hiszen egyébként ő a családfő). (Doyal, 1996)

  Hasonló jellegű és gyakori manőver az, amely a nőre rója a krónikus ápolásra szoruló após vagy anyós gondozását. Bizonyos kulturális közegekben ez az egyik leggyakoribb forrása a nők pszichikai és testi felőrlődésének.

4.2.1.4. REJTETT JOGTALAN ELVÁRÁSOK

  A férfi követelődző, szinte parancsszerű kérésekkel áll elő anélkül, hogy világosan kimondaná, mi a kérés tárgya. Gesztusokba vagy elejtett kommentárokba burkolja „néma” követeléseit, ezek pedig automatikusan működésbe hozzák a hagyományos női szerephez társuló „gondoskodó ént”. Így a nő úgy teljesíti ezeket a kéréseket, hogy maga sincs tudatában annak, hogy nem saját igényből, hanem láthatatlan nyomásra cselekedett. Mivel ki nem mondott kérésekről van szó, arra sincs szükség, hogy a férfi hálás legyen értük, mivel szerinte ezek „soha nem is léteztek”. Valójában ez a fajta hétköznapi hímsovinizmus és nem a női „természet” készteti a nőket arra, hogy felvegyék a telefont, az ajtóhoz siessenek, amikor csöngettek, felálljanak az asztaltól, amikor hiányzik a só, avagy elkísérjék a férfit az orvoshoz vagy ruhát vásárolni.

Az ilyen jellegű manőverek legékesszólóbb példája a gyakorta elhangzó „hol van?” kérdés (értsd: .Keresd meg és hozd ide!.), amelyet anélkül tesz fel a férfi, hogy előzetesen kereste volna az eltűnt tárgyat.

  Ide tartozik ezen kívül a „zsarnoki gyermek” viselkedés, amikor a férfi beteg; a nem szavakban kifejezett követelmény, hogy a nő gondoskodjék a férfi családjáról, barátairól vagy a háziállatokról, amelyeket általában a férfi kezdeményezésére kapnak ajándékba a gyerekek; az ételekkel, időbeosztással vagy a csönddel kapcsolatos „férfi szeszélyesség” vagy a „családfenntartó” szerephez társuló mártíromság, amellyel a férfi elejét veszi, hogy bármit is kérjenek tőle, hiszen ő már „eleget tesz” és ettől módfelett kimerült. Gyakori az a néma és alaptalan követelmény is, hogy a nő gondoskodjék a férfi előző kapcsolatából származó gyerekekről.

4.2.1.5. A GONDOSKODÁS KÖLCSÖNÖSSÉGÉNEK HÁRÍTÁSA

  A férfi nem gondoskodik valós és hatékony módon a nőről, amikor annak szüksége lenne rá. Ezzel valójában a gondoskodáshoz való jogát tagadja, vagyis azt a hagyományos férfiszerepbe beágyazott hiedelmet érvényesíti, miszerint csak a férfi méltó arra, hogy törődjenek vele. Bár ez a manőver nap mint nap megismétlődik, leginkább akkor válik észrevehetővé, amikor a nő megbetegszik, szülei családjával kell foglalkoznia, vagy munkája túlterhelte őt. Ilyenkor a férfiak gyakran tagadják, hogy a nő egyáltalán segítségre szorul, alulértékelik a nő tüneteit vagy fáradtságának fokát, sőt bírálják a nőt azért, ahogyan és amennyire „hozzá nem értően” végzi a dolgait. Mindettől a nő magára hagyatottnak és túlterheltnek érzi magát, ami még jobban aláássa az életerejét.

4.2.2. A férfi munkájába való „besegítés” evidenciaként kezelése és kihasználása

  Az önálló vállalkozással rendelkező férfiak gyakran saját munkájuk alátámasztására, illetve kiterjesztésére használják ki a nő szakmai hozzájárulását. Ilyen módon a kisebb, önálló vállalkozással rendelkező férfiak ingyen jutnak menedzserhez, titkárnőhöz, ápolónőhöz, üzleti tanácsadóhoz, könyvelőhöz, adminisztrátorhoz, üzletkötőhöz, szántógépvezetőhöz stb. A nő „segítségére” apellálnak – néha státusba helyezve őket, néha anélkül – de sem személyesen, sem szakmailag, sem anyagilag nem értékelik azt. A hétköznapi hímsovinizmus e formájának kártékony hatására leginkább a válások alkalmával derül fény.

(Az érem másik oldala az a természetesség, amellyel a férfiak szerintük jogos felháborodásuknak adnak hangot, amikor a nők nem illetik elismeréssel a férfi által a nőnek nyújtott segítséget.)

4.2.3. Az aláírási jog kisajátításának evidenciaként való kezelése

A férfi az aláírója a banki, közüzemi vagy adásvételi szerződéseknek, ő szerepel a telefonkönyvben stb."

Ha a témával kapcsolatban tapasztalataitok vannak, osszátok meg bátran! Elsősorban nem panaszáradatot szeretnék indítani, hanem inkább megoldásötletekre, megvalósult megoldásokra lennék kíváncsi.

A hétköznapi hímsovinizmusról - 5. rész

  A hétköznapi hímsovinizmus - röviden - egy olyan egyenlőtlenséget teremtő taktika a párkapcsolatban a férfi részéről, ami még nem minősül erőszaknak, és sok férfi nem is szándékosan követi el ezeket a manővereket, nincs tudatában az ártó jellegüknek, még a nők is csak nehezen ismerik fel, csak érzik, hogy valami nincs rendben. Luis Bonino és Szil Péter Hétköznapi hímsovinizmus c. kiadványa felsorolja a fajtáit, így segítve mind az egyébként egyenlőségre törekvő férfinak és a vele élő nőnek felismerni ezeket a manővereket és kigyomlálni őket. Aki szeretné az egész kiadványt elolvasni, az a címére kattintva megteheti.

  Az előző bejegyzéseimben olvashattok egy részletesebb definíciót, a hétköznapi hímsovinizmus hatásáról a nőkre és a párkapcsolatokra, a kényszerítő jellegű és a válsághelyzetekben alkalmazott hétköznapi hímsovinizmusról. Most következzen a harmadik nagy (kissé nagyobb, mint az előzőek) kategória:

"A burkolt hétköznapi hímsovinizmus:

  A legkártékonyabb, alattomos, alig észrevehető. A férfi nem erővel éri el az uralmat, hanem épp a partnere felé érzett szeretetét, bizalmát használja ki.

3.1. AZ INTIMITÁS HIÁNYÁNAK MEGTEREMTÉSE

  Gyakran hallani, hogy a férfiaknak nehezükre esik az intimitás megteremtése. Ez igaz is, ám ugyanannyira igaz az, hogy az intimitás elkerülése a férfiak által nap mint nap használt uralmi eszköz. „Az intimitás hiányának megteremtése” címszó alatt a távolságtartás manővereit gyűjtöttük össze. A férfi inkább megakadályozza a kapcsolat elmélyülését, semmint vállalná annak veszélyét, hogy elveszítse hatalmát és ki legyen szolgáltatva a nőnek, aki általában otthonosabban mozog a bensőséges kapcsolatokban (Weingarten, 1991).

A távolságtartás révén a férfi kontrollálja a párbeszéd szabályait.

  Abból a hiedelemből indul ki, hogy neki, a „teremtés koronájának” korlátlan joga van eltávolodni minden előzetes megbeszélés nélkül, és csak önmagának tartozik elszámolással cselekedetei felől (anélkül, hogy megengedné ugyanezt a jogot a nőnek). Így éri el a férfi, hogy a nő alkalmazkodjék a kívánságaihoz az intimitás fokát, az elvégzendő házimunka mennyiségét, a rendelkezésre állás mértékét és a megosztandó témák mibenlétét illetően. Megvalósul a férfinak az a kívánsága, hogy elsősorban önmagával kelljen csak foglalkoznia, és meghiúsul a nőnek az az igénye, hogy kölcsönös legyen a kapcsolat. A manőverek fő üzenete az, hogy a férfi számára ő maga a fontos, a viszony és a kötelék másodlagosak.

  E csoporton belül az alábbi hatékony manővereket különböztethetjük meg:

3.1.1. Csönd

  Ősidők óta ismert férfimagatartás, hogy a férfiak nem szeretnek beszélni, legalábbis nem a belső, érzelmi világukról. Történelmi mércével mérve csak nemrégen vált ez problematikussá, annak nyomán, hogy megkérdőjeleződött a férfitekintély és megnőtt a nők által mindig is hirdetett párbeszéd és közelség ázsiója.

Függetlenül attól, hogy milyen belső késztetés tesz egy férfit szótlanná (a férfiak gyakran azért hallgatnak, mert nem akarják kimutatni, hogy tehetetlennek érzik magukat vagy mert nem tudják, mit válaszoljanak a nő valamilyen velük szemben támasztott követelményére), a csönd a saját érdekeket érvényesítő uralmi manőver: aki hallgat, rákényszeríti a csöndet partnerére is. Csöndben maradni több, mint nem tudni beszélni: a férfi nem érzi kötelezve magát arra, hogy beszéljen, vagy magyarázatokkal szolgáljon, vagy információkkal lássa el partnerét (miközben tőle megköveteli, hogy nyitott könyv legyen előtte). Mindezt csak az engedheti meg magának, akinek hatalma van. Ily módon a csönd a párbeszéd hiányát erőlteti a kapcsolatra, és arra kényszeríti a nőt, hogy ő töltse ki az így keletkezett kommunikációs űrt. A nőnek ki kell találnia, mit érez és gondol a férfi, és körülötte kell, hogy forogjon a figyelme, nehogy elszalassza a ritka pillanatokat, amikor a férfi elérhető. A nő ebbéli igyekezetét a férfi gyakran üldözésként éli meg, és tagadja, hogy ennek oka az ő magatartásában rejlene. (Travis, 1992)

  A manőver különböző megjelenési formái: a férfi zárkózott, nem felel, tőszavakban felel, nem kérdez, nem hallgatja meg a másikat, a beszéd kedvéért beszél. (Durrant és White, 1990; Wieck, 1995). Ez a manőver néha misztikus aurát von a férfi köré, amit nagyon sok nő igen vonzónak talál.

  Sok férfi a „nem tudom kifejezni magam” közléssel igazolja a párbeszéd hiányát. Ez valójában jó példa arra, amikor a csönd burkolt manőver és aktív eltávolodás: elrejti azt az óhajt, hogy ne kelljen kimondania, amit gondol (például: „minek változnék, amikor én jól vagyok így”), vagy hogy továbbra is ellenőrzése alatt tarthassa a helyzetet, vagy hogy ne kelljen beismernie, nincsenek érvei a nő által igényelt változásokkal szemben, és maga is belátja a nő szempontjainak jogosságát, vagy hogy fogalma sincs, hogyan nyerhetné meg a játszmát.

  Fontos megkülönböztetni a férfiuralom eszközéül szolgáló csöndet a szerelmi együttléteket jellemző meditatív hallgatástól, valamint a haragos, félelmen alapuló vagy kényszerű csöndtől, amelynek oka legtöbbször abban rejlik, hogy az illető nem rendelkezik a szó jogával, hallgatni kényszerül vagy a némaságot választja, hogy elkerülje a megtorlást. Ez utóbbi fajta csönd az alárendelt csoportok – többek között a nők – sajátja.

3.1.2 Elzárkózás és manipulatív rosszkedv

  Az előző manőver továbbvitele. Akkor szokott ehhez folyamodni a férfi, amikor a nő közeledést, választ vagy elkötelezettséget vár el tőle, és nem adja fel ebbéli igényét a férfi hallgatásának hatására sem. A férfi ilyenkor távolságot teremt, amivel rákényszeríti a nőre a közelség hiányát.

  Az elzárkózás lehet tényleges – a ház valamelyik zugában vagy valamilyen tevékenységben – és lehet szellemi, amikor is a férfi a gondolataiba zárkózik. Ha ez a manőver nem bizonyul elégségesnek, a férfi indulatkitörésekkel korlátozza a nő azon igényét, hogy információhoz jusson, vagy közelséget teremtsen. Az ilyenkor elhangzó védekező mondatok lehetővé teszik, hogy megint ne az legyen a téma, hogy jogosak-e a nő igényei, hanem a férfi érzése, hogy behatoltak a területére, és vád érte őt: „Hagyjál békében!”, „Láthatod, hogy dolgom van!”, „Ne gyere már megint problémákkal!”, „Ne nyomulj!”, „Neked soha semmi nem elég!” „Ne parancsolgass nekem!”, „Úgy csinálom, ahogy én akarom!”, „Egész nap gürizek, és nyugalmat akarok!”, majd mindezek betetőzéseként a kategorikus „Elegem van belőled!”.

  A csönd-elzárkózás-haragos mondatok-még több elzárkózás szekvenciája komplex és igen gyakori megnyilvánulása a hétköznapi hímsovinizmusnak.

3.1.3. Az elismerés és a rendelkezésre állás szűken mérése

  A férfi fukarul méri (hisz, Madách-csal szólva, nagy úr) a nő személyének, szükségleteinek, értékeinek, jogainak járó elismerést, és azt se becsüli meg, hogy a nő mennyivel járul hozzá a férfi, illetve az egész család lelki és testi jólétéhez. Ezt a bánásmódot kiegészíti az, hogy nem támogatja egyenlő mértékben a nőt és nem gondoskodik róla (miközben a nőre rója a gondoskodó szerepet). Sok nő felismeri a hétköznapi hímsovinizmus e formáját („semmibevevésnek” szokták nevezni), mivel a párkapcsolat nem az egyetlen közeg, ahol elszenvedik ezt.

  Gyakorta szeretethiányt eredményez (ami az erre amúgy is hajlamos nők esetében növeli a függésüket). Másik hatása az, hogy túlértékelődik az, amit a férfi tesz (minél ritkább valami, annál nagyobb az értéke...). (Benard és Schiaffer, 1990). A manővert kísérő tipikus mondat: „Amúgy is tudod, hogy szeretlek (vagy értékelem, amit csinálsz), miért kéne mondanom is?”

  Ide tartozik a „lesből való támadás” is: a férfi nem kezd magától hozzá egy közös feladat megoldásához, várakozik, majd bírál: „Én jobban csináltam volna...”

3.1.4. Az intim tér megszállása kívülállók bevonásával

  A férfi folyamatosan barátokkal, tévével, megbeszélésekkel vagy egyéb aktivitásokkal tölti ki a kapcsolat színterét. E manőver révén a minimumra csökken, vagy megszűnik létezni az intim tér. Néha még az a vád is kíséri, hogy a nő „nem eléggé társasági lény”.

3.2. ÁLINTIMITÁS

  Az előző csoporttól eltérően, ebben a manőversorozatban a férfi nem távolságtartó, sőt nyitott a párbeszédre, ám saját előnyére és álláspontjának keresztülvitelére használja azt. Az őszinteség és a párbeszéd szabályairól való közös megegyezés hiánya továbbra is hatalomfosztottá teszi a nőt.

  Néha félreértésekre kerül sor a párbeszédben, mert bár a férfi valóban a kölcsönös tiszteleten alapuló kapcsolatot igyekszik teremteni, kommunikációs stílusa, amely konfrontálóbb, mint a nőké, azt érezteti a nővel, hogy rá akarja kényszeríteni az akaratát. Ha azonban a férfi továbbra is él azzal a szocializáció adta lehetőségével, hogy ő szabja meg, mi számít korrektnek, ez valóban a hétköznapi hímsovinizmus egyik megnyilvánulásává válik, amennyiben a férfi stílusa határozza meg a párbeszédet.

Az álintimitás csoportján belül a következő manőverek különböztethetőek meg:

3.2.1. Védekező-támadó kommunikáció

  A védekezés és támadás váltakozásán alapuló, a nyitottságot és a közös megbeszélést mellőző kapcsolattartási mód, amelynek révén az egyik fél a másikra kívánja kényszeríteni a saját igazát. „Megértem, ha már nem bírsz elmenni a gyerekért az oviba, de én is egész nap rohangáltam, lehetne benned kicsivel több tartás”.

3.2.2. Félrevezetés és hazugság

  A férfi bizonyos információk eltitkolása, elferdítése vagy mellőzése révén megmásítja a valóságot, hogy így továbbra is élvezhessen bizonyos előnyöket (alapvetően a döntés hatalmát és saját szabadságának a másik rovására történő használatát), amelyeket elveszítene, ha őszinte lenne. Mivel megfosztja a nőt az információhoz egyenlő módon való hozzáférés lehetőségétől, ő maga több elemmel tud játszani, amivel növeli saját hatalmát és mozgásterét.

  A félrevezetés leggyakrabban előforduló formái az ígéretek be nem tartása és a szépítgetés. A hazugságok közül kiemelendőek azok, amelyek a pénz használatára vagy a különböző tevékenységekre fordított időre vonatkoznak, vagy amikor a férfi nem ismer el olyan hibákat, amelyekről tudván tudja, hogy elkövette őket, vagy olyasmit ajánl fel (elsősorban megértést és együttműködést), amit esze ágában sincs teljesíteni, vagy – ami gyakran előfordul – konokul tagad nyilvánvaló dolgokat (általában hibákat, figyelmetlenségeket vagy tévedéseket).

3.2.3. Álegyezkedés

  Valójában hamis kommunikáció: a férfi hajlandónak mutatkozik a párbeszédre, úgymond azért, hogy a pár egyezkedés útján találjon megoldást egy helyzetre, ám valójában nem hajlandó feladni az álláspontját, legfeljebb „engedményeket tesz”. A rugalmasság látszatát kelti, mivel leül beszélgetni, de valójában nem egyezkedés tárgya a megoldás.*

„Na jó, lemegyek én sörért, ha annyira fáradt vagy, de akkor legalább csinálj hozzá egy kis sült krumplit”.

A manővert gyakran kíséri a párbeszéd megszakítása, ami ráadásul a nő hibájául van felróva, mivel – úgymond – nem  beszélt „rendesen” (lásd „Ha másképp mondtad volna...”).

*Ezért is esetről esetre értékelendő a mediáció, illetve a párterápia alkalmazása azokban az esetekben, ahol párkapcsolati erőszak fordul elő, legyen az akár annak itt leírt, „szelíd” formáiban. Bővebben erről a 2. melléklet: Ajánlások segítőknek című fejezetben, 83. oldal

3.2.4. Szertartásos jelenlét

  A férfi jelen van a bevásárlásnál, de miközben a nő tölti a bevásárlókocsit, a férfi nézelődik. A gyerekek orvosi rendelésén ugyan ott van az apa, de fogalma sincs, hogy a gyereknek milyen oltásai és betegségei voltak. Részt vesz a születésnapi zsúron, de nem veszi ki részét az azzal járó munkából. A szertartásos jelenlét másik formája az, amikor a férfi jelenléte formális és szórványos.

3.3. A NŐ TEKINTÉLYÉNEK ALÁÁSÁSA

  A férfi megnyilvánulásai azt közvetítik, hogy alsóbbrendűnek tartja a nő személyét, kívánságait, gondolatait és értékeit. Mindez egybecseng a hagyományos kultúrának a nőket lealacsonyító értékítéleteivel.

  E megnyilvánulások módfelett rontják a nő önbecsülését, különösen olyan nőknél, akiknek nagy szükségük van a külső jóváhagyásra.

  A nő tekintélyének aláásására szolgáló manővereknek több alcsoportja is van:

3.3.1. Becsmérlés/lekicsinylés

  A férfi közvetlenül vagy közvetve (utalások, burkolt vádak formájában) becsmérlő kifejezésekkel és címkékkel illeti a nőt. Például nevetségesnek, jelentéktelennek vagy komolytalannak minősíti a nő véleményét, negatívként tünteti fel tulajdonságait vagy a számára fontos változásokat, vagy lehurrog a hagyományos női szereptől való bármilyen eltérést.

  A becsmérlés gyakran a nő intelligenciáját vagy felfogóképességét kérdőjelezi meg.

3.3.2. A pozitívumok elhallgatása

  A férfi ignorálja a nő pozitív tulajdonságait, a kapcsolathoz és a hétköznapi élethez való pozitív hozzájárulásait, gondolatait és tetteit. Ez a manőver különösen kirívó a házimunka és a személyekről való gondoskodás terén.

3.3.3. Elszigetelés kívülállókkal való összejátszás révén

  A férfi tendenciózus történetekkel és pusmogással igyekszik szövetséget teremteni a nőhöz érzelmileg közelálló személyekkel (családtagokkal, barátokkal) azzal a céllal, hogy lejárassa és elszigetelje őt, és ily módon még inkább kiszolgáltatottá tegye.

3.3.4. Nőgyűlölő mikroterrorizmus

  A férfi meglepetésszerűen, általában nyilvánosan, bombaként robbanó lebecsülő megjegyzéseket tesz a nőre. A kommentárok uralkodó eleme a nevetségessé tétel, a gyanúsítás, az agresszió és a bűntudatkeltés. Éppen váratlan jellegük miatt védtelenül érik a nőt, aki hatásukra összezavarodik és cselekvésképtelenné válik. Leggyakrabban barátok, rokonok vagy munkatársak társaságában hangzanak el, olyan közegben, ahol a férfi nem viselné el, hogy háttérbe szoruljon.

  Néhány példa: el nem végzett „női feladatokra” emlékeztető megjegyzések, lebecsülő meglepetésszerű beszólások nők közszférában szerzett sikereiről, valamint beszólások, amelyek a nőt tárgyként kezelik, különösen amikor a nő személyként mutatkozik meg. (Coria, 1992).

3.3.5. Öndicséret és önkényes kisajátítás

  A férfi saját tulajdonságainak vagy tetteinek felértékelése, illetve a nőtől megtagadott területek, tárgyak vagy idő önkényes kisajátítása révén ássa alá a nő tekintélyét.

  Így például nem hajlandó elfogadni, hogy lenne mit tanulnia a nőtől (elsősorban a házimunka terén: „Tudom magamtól is”, „Nem értesz a tanításhoz”, „Én másképp csinálom”), kizárja a nőt valamilyen tevékenységből („Hagyd csak, én úgyis jobban csinálom”), illetve önkényesen kisajátít közös tárgyakat (például a család két autójából a nagyobbikat, mert „Te úgysem vigyázol rá és túl komplikált neked”, vagy a nappali kényelmesebbik foteljét).

3.4. PATERNALIZMUS

  A férfi gyerekként kezeli a nőt, érte tesz dolgokat és nem vele közösen.

A hétköznapi hímsovinizmus e formájában leplezetlenül jelenik meg a nő birtoklásának és a felette való hatalmaskodásnak a szándéka, mihelyt a nő szembeszegül azzal, hogy gyermekként kezeljék, és a férfi nem viseli el, hogy nem tudja többé ellenőrzése alatt tartani.

3.5. ÉRZELMI MANIPULÁCIÓ

  A férfi a nő bizalmát és szeretetét kihasználó üzenetekkel kelt benne negatív érzéseket és kétségeket önmaga felől, és ily módon még inkább függővé teszi őt.

  Sok lehetséges módozata közül az alábbiakat emelnénk ki:

3.5.1. Kétélű üzenetek (szeretet/agresszivitás)

  Hatásukra a nő úgy érzi, csapdába került: ha arra reagál, amit hall, akkor nem kerüli el a manipulációt, ha nem válaszol (mert érzékeli a manipulációt), az a vád éri, hogy nem fogadja el a férfi szeretetét vagy rossz szándékot, illetve támadást feltételez ott, ahol (a férfi szerint) szó sincs ilyesmiről.

  Példák a kétélű üzenetekre: manipulatív csábítás (érdekből való szeretetteljes közeledés; szex, amikor a nő nem kívánja) a „nyissunk új lapot” taktikája („Olyan boldoggá tennél vele, ha nem emlegetnéd többet azt a múltkori összezörrenést, ki voltam borulva, azért emeltem fel a hangom”), kikényszerített választás („Ha nem teszed meg ezt értem, nem is szeretsz”) vagy a sértődősdi („Hogy gondolhatsz rólam ilyet?”).

3.5.2. Duzzogás

  Nem verbális bűntudatkeltő vád. Olyankor folyamodik ehhez a férfi, amikor a nő olyan neki nem tetsző dolgot tesz, ami ellen nem tud racionális érveket felhozni.

3.5.3. A kötődéssel való visszaélés

  A férfi saját céljaira használja ki a kapcsolat révén belévetett bizalmat.

Például a fogorvos nő a könyvelő férjére bízza a pénzügyei intézését, és csak évek múlva derül ki, hogy a férfi a nő pénzét a saját céljaira használta fel.

  Gyakran egybeesik a hétköznapi hímsovinizmus más kategóriákban felsorolt megnyilvánulásaival, például a pénzügyi ellenőrzéssel vagy a félrevezetéssel, illetve kiegészítheti azokat.

3.5.4. A nő követeléseinek vagy bírálatának szeszélyként való feltüntetése

... vagy túlzásként vagy butaságként ...

3.5.5. A nyilvánvaló tagadása

  A férfi nyilvánvaló dolgok tagadása révén ébreszt kétségeket a másik félben saját ítélőképessége felől. Ez a taktika a pszichológiai irodalomban „megőrjítés” néven is ismert. Ennek szinte már karikatúraszerű példája, amikor a feleség in flagranti találja a férjet, aki tagadja a nyilvánvaló helyzetet.

3.5.6. „Nálunk az asszony viseli a nadrágot”

  A férfi olyan körülmények kihangsúlyozása révén hárítja saját felelősségét, amelyek nem érintik a nő által kifogásolt valóságos hatalmi vagy munkaelosztási viszonyokat.

Pl.: Majd te megmondod, anyukám, hogy mi legyen vacsorára, én csak engedelmesen megeszem!

3.6. A FELELŐSSÉG HÁRÍTÁSA

  A férfi a nőre hárítja a felelősséget a mindennapi élet különböző területein.

  Az a hiedelem húzódik meg e viselkedés mögött, hogy a férfi nem tartozik senkinek elszámolással a tetteiért, ellenben megkövetelheti ezt másoktól, illetve hogy senki sem kötelezheti őt olyasmi elvégzésére, ami szerinte távol áll az ő pozíciójától.

3.6.1. A bűntudatkeltő felelősséghárítás

  A férfi a legkülönfélébb módokon érezteti a nővel, hogy mennyire „hozzá nem értően”, „helytelenül” látja el hitvesi vagy anyai feladatait, illetve hogy mennyire „buta” vagy „rossz”. A férfi abból indul ki, hogy ő szabja meg, mit „kell tennie” a nőnek, aki eleve (Éva óta) minden rossz oka.

  A manőver arra is szolgál, hogy a férfi a mások hibáit értékelő ügyész és bíró helyét foglalja el a kapcsolatban, és így soha ne kelljen se hibásnak, se felelősnek éreznie magát bármiért.

  Néhány példa a bűntudatkeltő felelősséghárítás számtalan formájára: a férfi a nőt okolja a családban előforduló bármilyen problémáért (és következésképpen kinyilvánítja saját ártatlanságát); váddal illeti a nőt, ha az kedvére valónak találta mások társaságát vagy olyan helyzeteket, ahol a férfi nem volt jelen; a nőt vádolja azért is, ami vele történik, sőt azért is, ha a nő visszahúzódó vagy irritált lesz, amikor a férfi rákényszeríti az akaratát.

3.6.2. Önfelmentés és önigazolás

  Az ide tartozó manőverek célja egyrészt, hogy segítsen a férfinak kitérni a feladatok elől, másrészt hogy le tudja szerelni a nő jogos panaszait.

3.6.2.1. MELLÉBESZÉLÉS

  Ez talán a leguniverzálisabb reakció, amikor egy férfit felelősségre vonnak egy mulasztásért.

3.6.2.2. „ÉN IGYEKEZTEM, DE...”

  A férfi szerinte megváltoztathatatlan körülményekre hivatkozik.

  Az öntudatlanság: „Nem vettem észre” (értsd: „Nem voltam rád tekintettel.”). A férfiak nehézségei: „Nem tudom, hogyan fejezzem ki magam.”, „Szeretnék megváltozni, de olyan nehéz.”, „Mi férfiak már csak ilyenek vagyunk.” „Munkahelyi kötelezettségek.”: „Nincs időm a gyerekekkel foglalkozni.” Az ügyetlenség, az akarat megbénulása vagy más személyes fogyatékosság: „Nem értek hozzá.”, „Nem bírtam uralkodni magamon.”, „Képtelen vagyok rá.”.

3.6.2.3. SZELEKTÍV TAPASZTALATLANSÁG ÉS FELEDÉKENYSÉG

  A férfi tapasztalatlannak nyilvánítja önmagát bizonyos a ház körüli feladatokra:

„Olyan nehéz tisztán tartani a konyhát” (értsd: „Nem szeretem csinálni”). „Én is főznék, szívem, de te olyan jól csinálod”. Ily módon a férfi elhárít bizonyos felelősségeket (és így a nőre kényszeríti azokat). Csak a manőver célját átlátva válik érthetővé, miért kezel sok férfi könnyedén egy oly bonyolult készüléket, mint a számítógép, és mégsem „képes” működésbe hozni egy mosógépet.

  A szelektív feledékenység oka nem az, hogy emlékezetkihagyásban szenvedne a férfi (aki egyébként általában minden őt érdeklő dolgot megjegyez), hanem az, hogy bizonyos tevékenységeket (a gyerekek orvosi rendelését, a bevásárlást stb.) nem érez sajátjának, és kényszerből vállal el.

3.6.2.4. A SAJÁT MULASZTÁSOK ELJELENTÉKTELENÍTÉSE

  A férfi banálisaknak és könnyen megbocsáthatóaknak tünteti fel saját mulasztásait, miközben nem hajlandó elnézni a nő hibáit, és gyakran alkalmatlannak vagy túlzottnak minősíti a dolgokról, a kapcsolatokról és a személyekről való gondoskodását.

3.6.2.5. ELŐNYÖS ÖSSZEHASONLÍTÁS

  „Vannak nálam rosszabb férfiak is.” (Érdekes módon a férfi soha nem hasonlítja magát nála jobb férfiakhoz...)

3.6.2.6. SAJÁT TETTEK ARÁNYTALAN FELNAGYÍTÁSA

Pl.: Örülhetsz neki, hogy ilyen férjed van, este mindig én viszem le a kutyát sétálni!

3.6.2.7. A SAJÁT MULASZTÁSOK MÁSOKRA HÁRÍTÁSA

  Legklasszikusabb példája a „Hova tetted...” kezdetű mondat. (Értsd: a férfi nem tudja, hol vannak a dolgai, de könnyebb azt mondania, hogy a nő felelős ezért is.)"

Ha a témával kapcsolatban tapasztalataitok vannak, osszátok meg bátran! Elsősorban nem panaszáradatot szeretnék indítani, hanem inkább megoldásötletekre, megvalósult megoldásokra lennék kíváncsi.