Hajrá hétfő #53

Kicsit átléptem alkotóból befogadó üzemmódba.

Olvastam:

Életmód, az én női magazinom, urban-eve: http://www.urban-eve.hu

Budapestes, ajánlós, Egy nap a városban: http://varosban.blog.hu/

Mindenes-vegyes, Megvalósítás alatt: http://megvalositas.blog.hu/

Képregény (angol), ami mindenféle egyenlőséggel, diszkriminációval vicces formában foglalkozik, Girls With Slingshots: http://girlswithslingshots.com

Gasztro, gyönyörű képekkel (azt hiszem, innen lesz egy céklás muffin a Sütivásárra), Lélekkonyha: http://lelekkonyha.blogspot.hu/

Fotós, érdekes sztorikat mesélő, Mai Manó Ház: http://maimanohaz.blog.hu/

Zenés-táncos-swinges, Ribizliswing: http://ribizliswing.wordpress.com/

És Az elég jó szülőt.

Zenét hallgattam:

pl. Intim Torna Illegál: Kedvenc Mindenem a Biciklim - ami nekem tényleg a biciklizésről szól, nem a füvezésről, nekem eszembe se jutott, de tudom, én vagyok a naiv. :) Kb. hússzor hallgattam meg, mire leesett, hogy a 'szerelem' kétféleképpen is érthető. Hát ez van.

És Szeder: Reggeli dal - "Itt van az egész nap előttem, bármi lehet ma még belőlem." Ezt a Kedves csak nekem szerezte, az egész albumot, és tényleg eltalálta az ízlésem :) Ez a szám pedig kifejezetten jó Hajrá hétfős dal.

Ma pedig a PATENT sajtó reggelijén voltam a Birs Bisztróban (ha már ilyen közelre szervezték :) ).

Előző félévben részt vettem a PATENT monitorozó programján, amikor is első sorban családon belüli és párkapcsolati erőszakkal kapcsolatos tárgyalásokon vettünk részt, mint hallgatóság. Az önkéntesek tapasztalataiból készült egy összegzés, ennek alkalmából lett megszervezve ez a sajtóreggeli.

Ez a program önkéntesek munkájára épült, az önkéntesek egy napos képzésével indult tavaly. Az ország több pontján, összesen 49 önkéntest képeztek ki, ebből végül rendszeres monitorozást 14 fő végzett (vagy legalábbis ennyien dokumentálták rendesen és küldték vissza a PATENT-nek), 12 nő és 2 férfi. Az önkéntesek között voltak pszichológus- és jogászhallgatók, szociális munkás hallgatók és gyakorló szakemberek is, illetve érintettek (akik bántalmazottak voltak). Összesen mintegy 500 órát dolgoztak, 205 tárgyalást monitoroztak, ebből 89 esett a családon belüli/párkapcsolati erőszak témakörébe. Sajnáltam, hogy csak ennyien voltunk, de azért ez is elég jó sztorikat és tapasztalatokat hozott :) Hozzá kell tenni azt is, hogy ez Magyarországon úttörő projekt, ilyenre még nem volt példa.

Rengeteg múlott az önkéntesek motiváltságán, hogy mennyire tudtak utánamenni az ilyen ügyeknek, mivel a bíróságok nem sok segítséget tudtak adni. Az Összesített Tárgyalási Jegyzék csak a sajtó számára érdekes ügyeket tartalmazza, a bíróságok a saját tárgyalási jegyzékeiket pedig csak aznap reggel 8 órakor függesztik ki, így meglehetősen nehéz előre tájékozódni. Nem beszélve arról, hogy még nem igen vannak tematizálva a tárgyalások, így nehéz kiszűrni, mely ügyekben lehet szó családon belüli vagy párkapcsolati erőszakról.

Az észrevételek alapján amúgy több monitorozó volt elégedett a bíró munkájával, mint amennyi nem - ebben mondjuk az is közre játszik, hogy sok olyan bíróhoz mentünk, akiktől személyesen értesült a PATENT az ügyekről, mert ún. "barát-bíró". Ezek a bírók pedig 2009-2010 körül kaptak is képzést a párkapcsolati erőszakról. De akár "barát-bírók", akár nem, nagyon örvendetes, hogy vannak :) Sajnos viszont számos olyan bírói magatartással is szembesültek a monitorozók, amik sértették az emberi méltóságot vagy épp áldozathibáztatók voltak. Főleg a távoltartási ügyekben voltak komoly problémák. Pl. olyan hozzáállás, mint hogy oldják meg maguk között, ne a rendszert terheljék vele...

A PATENT javaslatokat, ajánlásokat is tett a helyzet javítására. Ennek 4 fő pontja van:

• Tematizálják a tárgyalásokat!
• Legyenek képzések a témában, melyek mind tartalmi tudást, mint készségeket is adnak, illetve formálják a bírók, ügyészek, ügyvédek attitűdjét. Ezek a képzések pedig legyenek szisztematikusak!
• A tárgyalási jegyzékeket függesszék ki hamarabb - amíg erre nincs központi szabályozás, házon belül igyekezzenek ezt megoldani - hogy minél könnyebb legyen a hallgatóságnak bemenni az őket érdeklő tárgyalásokra.
• Az állampolgárok pedig éljenek ezzel a jogukkal! Üljünk be tárgyalásokra! A tapasztalatok alapján a bírók áldozatokhoz való hozzáállását pozitívan befolyásolja és az áldozatoknak is tud támogatást nyújtani már a puszta jelenlétünk is! (Ha pedig bárkit zavar az érintett felek közül, kérhetik a zárt tárgyalást.)

A jövőt tekintve elég pozitívak a PATENT munkatársai. Az ELTE mindenképpen nyitott a javaslataikra (a mostani sajnálatos körülmények között nem csoda), sőt, keresték is őket az ügyben, illetve úgy néz ki, az Országos Bírósági Hivatallal is megindul a pozitív kapcsolatépítés és bevonnák a PATENT-et a képzésekbe. Emellett jó a történelmi pillanat is, egyre több gyermek és nők védelmére alkotott törvényjavaslat jut be a parlamentbe (pl. incesztus ügyek elévülhetetlensége), aláírtuk az Isztambuli Egyezményt is, stb. És semmiképp sem adják fel. Idestova kb. 10 éve "házalnak" ilyen ajánláscsomagokkal, több-kevesebb sikerrel, most már vannak a szükségességét alátámasztó további eredmények is.

Hát remélem a legjobbakat :) Az biztos, hogy érdekes és érdemes volt ebben a programban részt venni, és felfedeztem egy betöltendő űrt is a rendszerben - mint pszichológus - a bírók szupervíziója, mint olyan, még nem létezik!

Tervezz, Tanulj, Cselekedj, Most! - Y-PLAN

  Ebben a félévben felvettem Dúll Andrea tanárnőnél egy Iskolai környezetpszichológia kurzust, és bár pénteki napon voltak az órák, egyáltalán nem fájt "feláldozni" azokat a délelőttöket, sőt! A környezetpszichológia még a pszichológiához képest is egy fiatal tudományág itt Magyarországon, ez a kurzus igazi kuriózum még (szerintem legalábbis). A kurzus során mindannyian kaptunk 2 cikket feldolgozásra (választhattunk érdeklődésünk szerint a felajánlott cikkekből), melyből az egyik annyira megmozgatott, hogy bejegyzést is szerettem volna belőle írni és most sikerült rá sort keríteni.

  A feldolgozott cikk Deborah L. McKoy & Jeffrey M. Vincent: Engaging Schools in Urban Revitalization – The Y-PLAN (Youth-Plan, Learn, Act, Now) című 2007-es cikke.

  Az Y-PLAN, Youth-Plan, Act, Now (Ifjúság-Tervezz, Tanulj, Cselekedj, Most) egy modell a fiatalok állampolgári részvételére a várostervezésben. Olyan területek, városrészek tervezésébe vonják be a fiatalokat, amelyeket amúgy is rehabilitálni szeretne a város vezetése. A fiatalok új, másfajta nézőpontot tudnak ebben adni, emellett pedig rengeteget tudnak belőle tanulni és a felelősségérzetük, realitásérzékük, közösség iránti elköteleződésük is nőhet. A programban részt vesznek egyetemi hallgatók (továbbiakban: mentorok), középiskolai diákok (továbbiakban: diákok) kormányzati szervek, magánszemélyek és más közösségi tagok, akik valós tervezési problémákon dolgoznak együtt. A program sikeres működéséhez három dolog szükséges: 1) olyan legyen a probléma, mely minél többféle embert képes megmozgatni, bevonzani, hogy igazi közösségi tervezés, „community of practice” jöhessen létre; 2) a felnőttek és a fiatalok (valóban) osszák meg a döntéshozatalt; 3) a projekt fenntartható egyéni és intézményi sikereket is hozzon. Ez a program 6 éven keresztül futott, 2000 és 2005 között, ez a cikk ezeket az adatokat dolgozza fel, bár később a program kinőtte magát és más államok, városok is csatlakoztak, ez már Youth Leadership by Design néven futott.

  A projekt helyszíne Nyugat Oakland, Kalifornia volt. Ez egy régi iparváros, mely büszke múlttal rendelkezik, de az ’50-es évektől fokozatosan elhagyatottá és lepusztulttá vált. A ’90-es évektől ezt a területet rehabilitálni kívánták, és 2000-ben lépett be ebbe a Y-PLAN.

  Miért is olyan fontos a diákok bevonása a város rehabilitációjába, és hogyan is lehetséges ez?

  Situated learning elmélete: Abban a kontextusban tanuljuk meg a dolgokat, amelyekben majd a valóságban is alkalmazni fogjuk őket. Fontos itt a szociális kontextus is. Eszerint az elmélet szerint a tanulás a „community in practice”-ban jön létre, ahol a közösség tagjai (the community) együtt dolgoznak, hogy megtalálják a választ egy adott problémára (the practice). Ez az a folyamat is, amikor az újoncból tapasztalt szakember válhat, a csoportban tanulás, egymás tanítása által. Ebben a felállásban mindenki véleménye fontos, mást tud egy végzett építész és mást a teret ténylegesen használó fiatal. A csoportok tanulhatnak egymástól.

  A részvételnek különböző lépcsőfokai lehetnek, ilyet már biztos többen is tapasztaltatok. Van, amikor igazából nincsen részvétel, van, hogy informálnak a döntésekről, de nincs beleszólásunk, van, hogy lényegtelen dolgokban kikérik a véleményünket, és akár még aszerint is cselekszenek (pl. milyen színű legyen a fal), de a lényegi kérdésekbe nem vonnak be. A diák-felnőtt döntéshozatalban olyanokat lehet elképzelni, hogy a diákokat ugyan bevonják a döntéshozatalba, de az irányt nem ők jelölik ki, a "főcsapás" már a felnőttek által adott, olyan is lehet, hogy minden a diákokon múlik, ők találják meg az irányt és vezénylik le az egész folyamatot, de olyan is létezik, hogy a diákok jelölik ki az irányt, de a felnőttekkel megosztják a döntéshozatalt. A szerzők ezt tartják a legértékesebbnek, ilyenkor mindkét fél sokat profitálhat a döntéshozatali folyamatból.

  Hogy ezen kívül miért fontos még a diákokat bevonni a várostervezésbe? Az állami iskolák színvonala, környezete nagyban gátolhatja a város rehabilitációját, mivel a családoknak fontos szempont lakhelyválasztásnál az iskola minősége. Gondolkozzunk rendszerszinten! Az sem mindegy, milyen az iskola – és az oda járó diákok – identitása. Ennek javítására pedig remek eszköz lehet a közösségi tervezés, a diákok bevonása!

  Hogyan is kell ezt elképzelni? Találnak egy „fiatal-barát” problémát, amit tényleg fel tudnak tárni, érdekli őket, és amely probléma megoldásának edukációs értéke is van. Ezután a mentorok és a diákok egy 10-12 hetes tervezői szakaszba lépnek, ez egy nyilvános prezentációval zárul, melyben bemutatják, mire jutottak, mik a javaslataik. A megoldási javaslatoknak reális határaik vannak, valóban megvalósítható ötletekre törekszenek. Így előfordult az is, hogy az egészet elölről kellett kezdeniük, mert a terv végére kifutottak a büdzséből.

  Hat problémát kaptak az évek során. Először egy állomást (Local Bay Area Rapid Transit Station), másodszor egy nyílt teret terveztek újjá (a HOPE VI Public Housing keretében), harmadszor egy Transit Village-et (nem tudom, mi lehet a magyar megfelelője). Az évek során a fiatalok szépen mászták meg az együttműködés lépcsőfokait, egyre inkább számítottak a szavaik, a terveik, de még nem volt közvetlen hatásuk. A negyedik évben egy elhagyatott miniparkot terveztek újjá a fiatalok, mely Oakland 6 legveszélyesebb parkjának egyike. Ebben az esetben már volt némi közvetlen hatásuk is a diákoknak a döntéshozatalra. Az ötödik évben egy üzlethelyiség jövőjét álmodták meg, milyen jellegű üzletre is lenne kereslet azon a környéken. A hatodik évben pedig egy vasútállomást terveztek újjá, a terv többek között ezeket az elemeket is tartalmazta: fotókiállítás, melyben az állomás történelmi fontosságát mutatják be, és lehetőséget biztosítanak fiatal művészeknek is kiállítani műveiket, fiatalbarát kávézó, közösségi találkozóhely, játszótér és szökőkút. A részvételi létrán egyre feljebb léptek a fiatalok a projekt folyamán. A projektek elmúltával is érezhető a pozitív hatása a programnak, mert több diák is folytatja a munkát, a városvezetésnek már könnyű elérnie a fiatalabb réteget és bevonni a várostervezésbe, többen mentek a diákok közül építészetet tanulni az egyetemre és több mentor is az oktatásban helyezkedett el.

  Rám nagyon lelkesítően hatott a cikk olvasása és több minden is az eszembe jutott. Az egyik, hogy Gödöllőn volt már hasonlóra példa. A főtér felújításakor pályázatot hirdettek, és számos fiatal álmodta meg saját főterét és alkotott belőle makettet. Sajnos, amennyire én tudom, nem igen vették végül figyelembe a diákok vágyait és őszintén szólva egy nagyon rendezett, de sokkal kevésbé közösségi hely lett így belőle... Amely nem mellesleg kisüti az ember szemét nyáron a csilli-villi burkolatával. Szóval itt még eléggé a létra alján voltak a diákok. Sajnos az ilyen alkalmak ki is tudják ábrándítani őket.

  A másik, ami az eszembe jutott, az pedig az aszódi vasútállomás egyik elhagyatott épülete volt, ahová szerintem majd' minden évfolyam megálmodott valamilyen közösségi teret: kávézót, diszkót, kocsmát, akármit. Végül azt hiszem, lerombolták. Pedig milyen jó lett volna erre pályázatot kiírni!

  Mind a főtér, mind a vasútállomás diákok által sűrűn látogatott hely volt, lett volna létjogosultsága annak, hogy bevonják őket a tervezésbe, ötletelésbe. Vannak már amúgy ilyenre próbálkozások Magyarországon is, de még eléggé gyerekcipőben járnak.

  Fontos az ilyen projekteknél az utánkövetés is, mert ahogy a tanárnő mondta, ha valamit megváltoztatunk, akkor ott valami meg fog változni. Nem csak a fizikai tér, de az szociális és egyéb változásokkal is jár, ezekre oda kell figyelni és kezelni kell őket.

(Kép innen.)

Nektek voltak ilyen élményeitek? Milyen terek jöhetnek szóba szerintetek?

Mennyit ér egy emberélet?

Február óta járok tárgyalásokra, családon belüli és párkapcsolati erőszak témakörben, a PATENT (http://patent.org.hu/) önkéntes monitorozó programjának keretében.

Nemrég ismét elmentem egy tárgyalásra. Az ügy részletei most nem érdekesek. Egy mondat ütötte meg a fülem, de nagyon. Az ügyben jelentősen súlyosbító körülmény volt, hogy a vádlott egy köztiszteletnek örvendő személyben tett kárt (jelen esetben megölte), és hogy közfelháborodást keltett az ügy, felzaklatta a közösséget. Nem akarom legitimmé tenni a gyilkosságot, de hogy súlyosbító, ráadásul extrém módon, jelentősen súlyosbító körülmény az, hogy az áldozat köztiszteletnek örvend, kvázi „jó ember”, az számomra megrázó élmény. Ki dönti el, ki a jó ember és ki nem? Ki dönti el, mennyit ér egy emberélet? X ember megöléséért csak 8 év, másikért meg 10, csak azért, mert az egyik köztiszteletben álló személy volt, a másik pedig nem? Ennyi erővel egy másik ügyben kijelenthetjük, hogy jelentősen enyhítő körülmény, hogy az áldozat senkinek sem fog hiányozni? Így megy ez?

De ott a másik oldal is. Ha valaki köztiszteletnek örvend, akkor az enyhítő körülmény, ha ő ártott valaki másnak. Mert ő olyan jó ember… csak most mondjuk kicsit molesztálta a lányát. De azért jó ember, ne kapjon nagyon nagy büntit.

Én ezt nem tudom összerakni a fejemben. A büntetlen előélet, azt értem. De hogy köztiszteletnek örvend…

Feminizmus. Ma. Magyarországon. Kell?

  Egy nagy kérdés. Kell-e, szükséges-e? Jó ideje érlelődik bennem ez a bejegyzés, szinte egészen megfeledkeztem róla, aztán most megint eszembe jutott, hogy volt időm olvasgatni és hangolódni.
  Több párbeszédem is volt már hasonló témában, illetve belső párbeszédem, elmélkedésem. Ez pedig egy párbeszédre inspiráló bejegyzés, tehát a bejegyzést a teljesség igénye nélkül írom.

  A feminizmus sokféle, ebben biztos vagyok, nem is vagyok elég olvasott ahhoz, hogy mindenféle feminizmusra kitérjek. Nekem kicsit nehéz elválasztani a női emancipációtól, hogy mi is a különbség - miért lett erre külön szó - de valahogy a lényege az, hogy küzd a női egyenjogúságért, a férfiuralom megszüntetéséért. Ami nem, korántsem jelenti azt, hogy a nőuralomért küzd.
  Van-e még miért küzdeni? Van-e még egyenlőtlenség férfiak és nők között itt, ma Magyarországon? Van-e még egyáltalán értelme férfiakról és nőkről beszélni, nem vagyunk már szuper egyenlőek és elfogadóak?

  Szerintem van még különbség és van még hová fejlődni. Ebben a bejegyzésben azt írom le, amit én látok, 23 évesen, budapesti/gödöllői, fehér (nem tartozom kisebbséghez), középosztálybeli, felsőoktatásban lévő, férjezett nőként. Az én megtapasztalásom épp ezért korlátok közé szorított, érdekelnek még mások történetei is, nézőpontjai.

  Engem személy szerint nem érintett valami nagy mértékű hátrány amiatt, hogy nőnek születtem. Negyedik gyermekként, harmadik lányként születtem a családba, mely nagyon elfogadó volt (és még most is az). Tény mondjuk, hogy eléggé lányos lány voltam (babákkal meg öltözködési mániával) és hetero és cisz nemű (beépítem a 1,5 hete tanult szót a szókincsembe!).
  Általános iskolában sem ért hátrány amiatt, hogy lány vagyok, a beszólások nem ezek miatt voltak. Bár már akkor is láttam olyan dolgokat más osztályokban, amiért ma azt hiszem, ütnék (legalább a kezükre, amely a lányok lába között matatott, ún. "alá nyúlások" voltak ezek, ruhán keresztül; ha-ha, nekik biztos vicces volt). Szóval ilyen téren védve voltam. Nem éreztem a különbséget és így visszanézve sem találok semmi ilyesmit. Bár egy idő után zavart, hogy a rövid hajam, meg hát a gyermeki külsőm miatt (a másodlagos nemi jellegek nélkül) fiúnak néztek. Úgyhogy jött a hajnövesztés és a fülbevaló.
  A középiskolában francia kéttannyelvűs voltam, egy kezemen meg tudtam számolni a fiúkat az osztályban. Nem volt hátrány, hogy lány vagyok (ekkor már kinézetben is lányos). Soha, semelyik tanáromnál. (Pozitív megkülönböztetést sem éreztem.) Az osztály és az iskola elképesztő mértékben elfogadó és családias volt, legalábbis ahogy én láttam. Kritikusnak neveltek és toleránsnak (és nem, ez a kettő nem üti ki egymást).
  Aztán pszichológiára mentem tovább egyetemre, ahol szintén több a lány, mint a fiú, legalábbis Szegeden az első évben erőteljesen így volt, aztán a Károlin javult az arány, és most sem rossz az ELTE-n, de szerintem továbbra is több a lány, pláne a mi szakirányunkon. Nem ért hátrány ott sem, most sem ér, de különösebb előnyöm sem származik belőle.

  A párkapcsolataimban már voltak minimálisabb jelei ennek a "női megkülönböztetésnek". Volt egy fiú, aki szerint nem jártam elég nőiesen (nem ringott úgy a csípőm). Meg az én számba nem való az a szó, hogy segg. Csak a popsi. (Hallana most beszélni.) El sem tudom képzelni, hogy tudta tolerálni az akkori ruhatáram.
  Későbbi kapcsolatban nem nagyon jött elő így verbálisan, de a szerepek leosztásában igen. Ő csinálta a karrierjét, én asszisztáltam és támogattam. Az elején kölcsönös volt, aztán nem. Vége is lett. De azért nagy trauma nem ért, sosem éreztem magam alacsonyabb rendűnek vagy sarokba szorítottnak, nem alakultak ki bennem frusztrációk.

  Családon és iskolán kívül, a környezetemből még ilyen impulzusok értek (amik így hirtelen az eszembe jutnak):
  Teljes meghökkenés, hogy miért nem vettem fel a férjem nevét
  Kedves, érdeklődő kérdés, hogy mit főztem/főzök - aztán a válasz sokszor, hogy X dolgot főztünk, mekkora különbség (bár a kérdező ezt a különbséget nem vette észre).

  Beszélgetések során pedig a következő véleményekre, megjegyzésekre lettem figyelmes:
  A részeg nők milyen undorítóak és kiábrándítóak (Miért, a részeg férfiak olyan hű de szexik?).
  A dohányzó nők is azok.
  Milyen kurvák a mai nők/lányok - és mit mondunk azokra a fiúkra/férfiakra, akik ugyanúgy élnek? Akik sok egyéjszakás kalandba bonyolódnak, akik nem hagynak ki egy szexlehetőséget sem, ha vonzó a másik (vagy néha akkor sem, ha különösebben nem vonzó a számukra)? Hát leginkább semmit.
  "Ott romlott el minden, hogy a nők dolgozni kezdtek, itt borult fel az egyensúly, hogy nem csak az otthonteremtéssel vannak elfoglalva..."
  A leszbikus nők szexik, a meleg férfiak undorítóak (itt már a férfi oldal is bejön)
  A nőkkel szembeni elvárások, hogy legyenek ápoltak és illatosak és csinosak... (és pfuj, ha szőrös a lábuk) Sok-sok apróság. Ami sokunknak talán fel sem tűnik. Sokszor a nők is asszisztálnak ehhez.

  De összességében én roppant jó helyzetben vagyok. Nekem kevés dolgom van a saját életemben az egyenjogúsággal. (Hála az égnek.) És ha nekem nem gond, akkor már biztos másnak sem az?

  De, sajnos még rengeteg gond van az egyenjogúsággal. Már maga a hozzáállás, hogy kiváltságnak kéne tekintenünk az egyenjogúságot és össze tenni a két kezünket. De hát nekünk még ez sem elég? Nem. Az elmélet nem elég. Kell a gyakorlat, a rendszer átalakítása, hogy működjön is. És ne csak a kiváltságosoknak legyen ez meg. Halljuk meg a sok-sok történetet, amelyek sajnos azt támasztják alá, hogy ez az egyenjogúság még közel sem olyan mértékű, mint azt mi gondolnánk. Igen, talán jobb, mint egyes országokban, ahol a nők nem tanulhatnak, nem vezethetnek autót, nem szavazhatnak, vagy esetleg meg is csonkítják, vagy eladják, stb. őket. De azért, mert másoknál jobbak vagyunk, még nem biztos, hogy ez elég.

  Amit máshol láttam:
  A rengeteg-rengeteg szexhirdetés, az összes letöltő-oldalon (pfuj, illegális!), egyre durvább formában.
  A bántalmazott nők és gyermekek sokasága (és igen, vannak bántalmazott férfiak is!) - nemrég egy, amúgy általam is tisztelt tanárom jegyezte meg csak úgy mellékesen egy beszélgetésben (egy bántalmazó párkapcsolatról volt szó), hogy amúgy nagyon sok bántalmazó kapcsolat van. Mindezt úgy, mintha ez felmentené a bántalmazókat. Mintha ezen nem kéne felháborodni. Vagy én nem tudom, nem tudtam hová tenni ezt a megjegyzését. És elképesztő volt nekem is látni, hogy amúgy tök átlagos nőket érint ez. Akár én is lehetnék. Dolgozó, fehér, középosztálybeli, egészséges nőkről (is) van szó.
  Aztán a buta női magazinok, amelyeknek nagyon-nagy része olyan cikkekből áll, hogy hogyan legyek szexi és kívánatos, hogy a pasiknak tetsszek, hogyan engeszteljem ki a pasimat, hogyan trükközzek, hogy ez vagy az jobb legyen a kapcsolatomban, ergo hogyan tegyen meg a csajszi mindent a pasikért. Jaj, ne már. De női magazinokról majd később, egy másik bejegyzésben bővebben.
  Meg van még az is, hogy komoly stressz és dilemma - általában a nőknek - hogy hogyan egyeztessék össze a karrierjüket a családdal, a diplomát, munkát, gyereket, később a gyereknevelést. Miért nem normális ez, miért nem az élet része a gyerek/család (aki akar), és miért szinte kizárólag csak a nők felelőssége ezt összeegyeztetni? És miért őket piszkálja mindenki, hogy mikor szül már - mintha a férfiak jobban ráérnének. Oké, hogy másképp vesznek részt a "buliban", és megtermékenyíteni kvázi idősebben is tudnak, de azért fel is kell nevelniük azt a gyereket.
  És a többi. Mondjatok még példát bátran.


  Amúgy nem tekintem magam feministának, inkább humanistának. Ez a rendszer nem csak a nőknek nem jó,  a férfiaknak sem. Egy részének biztos nem. Mert van ám olyan, aki otthon szeretne maradni gyereket nevelni, nem akar egész nap robotolni a munkahelyén "a családért", hanem a része szeretne lenni, nem akar játszmákba vagy bántalmazásba belemenni, stb. Emberközpontú társadalmat szeretnék. Szabadságot mindenkinek annak az eldöntésében, hogy hogyan szeretne élni. Hadd töltse meg mindenki maga tartalommal, neki mi nőies/férfias, miben érzi jól magát, mi a dolga a világban. Az, hogy mi található a két lábunk között, ne határozza meg az egész életünket.

  Most kezdem nyitogatni erre a szememet. És szerintem a generációnk már azért nyitottabb erre és talán kevesebb "baj" is ér minket, mint a mai 30-40-50-eseket ért vagy ér. Látom az ő ébredésüket. Jó ezt látni. De remélem, a mi generációnknak nem kell ennyit várni, nem lesz szükség ébredésre, és az előtte lévő sok sanyarú évre.

  Szóval a címben feltett kérdésre a válasz: akárhogy nevezzük is a dolgot, de az egyenjogúsággal még bőven van dolgunk, akkor is, ha amúgy a mi életünk ezen a téren eléggé rendben van. Férfi- és női egyenjogúsággal egyaránt, de az életkori, etnikai, stb-vel is bőséggel. Mondhatjuk, hogy kell a feminizmus (egy fajtája), de kell más is. Mindenféle egyenjogúság. Szabadság. Boldogság.
  Valahogy úgy van ez, mint amit a rasszizmusról, antiszemitizmusról is tanultunk. A direkt, explicit rasszizmus, antiszemitizmus az csökkent, de látensen azért még bőven megvan. A nők tanulhatnak és dolgozhatnak és szavazhatnak és vezethetnek, de férfiakra van szabva egy csomó tér, de megütköznek mégis, ha egy nő nem akar férjhez menni, gyereket szülni, sokáig otthon lenni a gyerekkel, főzni, mosni, takarítani... De a férfi dolga továbbra is a család eltartása, a nő otthon úgysem csinál semmit a gyerekkel, igazán elvárható, hogy 7-re az asztalon legyen a vacsora, a ruha legyen kimosva, kivasalva, és persze kívánja a szexet. Sok minden van, amiről lehet beszélni és egyre többen meg is teszik.

Ajánlom még: hétköznapi hímsovinizmus (a blogon is részekre bontva, összefoglalva).

Szerintetek mi dolgunk az egyenjogúsággal?

Értő szövegolvasás

  A házassági anyakönyvi kivonatunk mellé kaptunk egy Együtt feliratú kis képeslap-szerű dolgot az Emberi Erőforrások Minisztériumától. Aznap nem láttuk ezt meg, csak hónapokkal később, most pedig újra a kezembe került egy beszélgetés kapcsán.
  A BA képzés alatt vettem föl egy Kvalitatív módszerek (vagy valami hasonló) c. kurzust, ennek keretében egyszer mindenféle cikket igyekeztünk elemezni, a szavak mögé nézni. Ezt teszem most hobbiból ezzel a szöveggel is. Minden politikai él nélkül, csak a szöveggel, a leírt szavakkal törődve. Mert a szavak ott vannak, az esetleges ideológia, mögöttes elképzelés, vagy a párt, a politika itt most nem érdekel. Úgyhogy következzen a szöveg az én kommentárommal, néha szándékosan kukacoskodva, ezzel magamat is rávéve, hogy értelmezzem a szavakat, ne csak elérzékenyüljek egy-egy megható, érzelemkeltő mondattól, hanem próbáljak meg a hangulaton túl a szavak, a mondat jelentésére is koncentrálni (ezt máskor sem árt gyakorolni).


Kedves Házaspár!

Házasságkötésükkel Önök megtették az első lépést a családdá válás útján (Azt akarja ezzel mondani, hogy így még nem vagyunk egy család, csak elkezdünk haladni a családdá válás felé? Azért én már családként tekintek magunkra.): egymásnak hűséget fogadva megkezdték közös életüket (ez már csak kukacoskodás, hogy igazából csak folytatjuk közös életünket... :P). Mostantól hivatalosan is felelősséget vállalnak egymásért (stimm).

Házasságuk nemcsak az Önök életében jelentős állomás. Nagy érték ez a nemzet számára is (Ó, hát ez igazán nagyszerű! Köszönjük, nemzet!). A házasság egy férfi és egy nő legbensőségesebb kapcsolata (Szóval a házasság csak nő és férfi között létezhet. És a házasság valami fensőbbséggel bír. Valami legek legje.), de megóvásáért tágabb családunk, a társadalom, a nemzet is felelősséggel tartozik (Már látom magam előtt, ahogy egy veszekedés alkalmával kikiáltunk az ablakon, hogy hé, segíts nemzet! :D). Ezért fogalmaz így az Alaptörvényünk: "Magyarország védi a házasság intézményét, mint férfi és nő között, önkéntes elhatározás alapján létrejött életközösséget, valamint a családot, mint a nemzet fennmaradásának alapját." (Már megint ez a férfi és nő dolog. Illetve ilyen értelemben valamennyire értem, miért csak gyerekkel család a család, mert így lehet a nemzet fennmaradásának alapja [ha csak a létszámot nézzük]. Bár szerintem az is hozzájárul, aki nem válik rossz szülővé és nevel fel - hogy finoman fejezzem ki magam - érdekesebbnél érdekesebb gyerekeket.)

Ennek az új közösségnek, az Önök családjának a legnagyobb ajándéka az, ha egymás iránti szerelmük és szeretetük egy új élet forrásává válhat (Hát szerintem nem mindenki tekinti ezt a legnagyobb ajándéknak. Mi van azokkal, akik esetleg nem akarnak gyereket? Vagy akiknek a gyerek mellett más is van netán az életükben?). A gyermek ugyanis áldás: a család, és nemzetünk megmaradásának záloga. (Mert nyilván mindenkinek az a leghőbb vágya, hogy neve és vére fennmaradjon az örökkévalóságig.)

Köztudott azonban, hogy egy család életében vannak nehezebb időszakok is. Mint minden emberi kapcsolatot, a házasságot is ápolni kell, s ha embert próbáló idők jönnek, segíteniük kell egymást.

Szeretnénk mi is segítő kezet nyújtani, ha a mindennapi problémák útvesztőjében elakadnak. Kérjük, látogassanak el honlapjainkra: a kormany.hu és a mindenamicsalad.gov.hu címre! (Ez aranyos :) )

Kívánunk az új család számára megértő, soha nem múló szeretetet, nagyon sok örömöt és bőséges gyermekáldást! (Már megint a gyerekek.)

Emberi Erőforrások Minisztériuma
Szociális, Család- és Ifjúságügyért Felelős Államtitkárság

 Még pár idézetet is kaptunk:

"Mert a szeretet gyakorlása vezet el a legfőbb boldogsághoz." Szent István Intelmei Imre herceghez

"Akkor élsz, ha másokért élsz." (Ezen csak szolidan felhördültem.) Gróf Széchenyi István

"...az ember önmagában képtelen arra, hogy maradandóvá tegye az élet szépségeit... Legalább két ember együttes érzése kell ahhoz, hogy a szép szép legyen, s az öröm öröm." (Hát nem tudom, azért egyedül is tudok örülni vagy valamit szépnek látni. Bár persze, jó megosztani mással, de...) Wass Albert: Ember az országút szélén

"A szeretet nem idill, nem szemforgató boldogság. A szeretet kötés életre-halálra, a szeretet szolgálat. Szeretni annyi, mint mindent elveszteni és mindent megnyerni egyszerre." (Egy picit az én érzésvilágomnak ez túl drámai.) Márai Sándor


  Tehát a házasság csak férfi és nő között létezik, és az a legek legje, a család alapja, mely csak gyerekekkel együtt család, lehetőség bőséges számúval. Így igazán élet az élet. És mindez nemcsak nekünk, de a nemzetnek is jó és ő is segít ezt megóvni (amúgy ezt értem és fontos is, hogy lehetővé tegyék a párok, a családok, meg úgy alapvetően az emberek jó életét). Néha nehéz, de tegyünk érte, hogy jó legyen, úgyis csak úgy élet az élet, ha másokért élhetünk, és egyedül nem is öröm az öröm.

  Én tényleg azért mentem férjhez, mert szeretem az illetőt, mert vele szeretném leélni az életem, mert nekem boldogabb így az életem. Gyereket is szeretnék, és a nehéz helyzetekben is szeretnék kitartani, és együtt örülni és együtt bánkódni és kijönni a gödörből. De nem hiszem, hogy mindenki ugyanilyen érzésekkel megy férjhez/nősül meg, hogy mindenki ugyanazt várja a házasságtól, hogy mindenki szeretne gyerekeket, vagy hogy úgy egyáltalán a házasság lenne a legek legje, meg a gyermekáldás. Én ezt választottam, mert ezt gondolom magamnak jónak, de nincs szükségem arra, hogy a nemzet kikiáltsa ezt a legjobb és legcsodásabb életformának, életcélnak. Nem gondolom ezáltal jobbnak magam, és nem azért tettem, hogy a nemzetnek jó legyen. Hanem mert nekem jó. Ami persze közvetetten a nemzetnek is. De így más is tehet a nemzetért - legyen neki jó, ami jó lesz a nemzetnek is.
  Valami ilyesmit tudnék elképzelni, ami minden házasulandó párhoz passzolhatna (ha már nincs kapacitás egyénre szabni, ami tök jogos):

Kedves Házaspár!

  A házasság és a boldogság is mindenkinek mást jelent. Kívánjuk, hogy házasságuk Önöknek tetszően alakuljon, hogy megtalálják és fenntartsák életükben a boldogságot! (Mert a nemzetnek jót tesznek a boldog emberek.)

Minden jót kívánva:

Emberi Erőforrások Minisztériuma ...


  Tőletek is azt kérném, hogy politikától mentesen reagáljatok, ha reagáltok. Van miről gondolkodni és van mire reagálni bőven a politika bevonása nélkül is. Pl.:

• Nektek mit jelent a házasság?
• És a boldogság?
• Mit gondoltok más életformákról? (már nem a földönkívüliekről...)
• Szeretnétek gyereket? Miért igen/nem?
• Ti hogyan olvastok? Könnyen elérzékenyültök a hangulatkeltő elemektől, vagy kizárólag a tartalomra koncentráltok? Vagy?
• Milyen más gondolat jutott eszetekbe a bejegyzést olvasva?

(Kép innen.)

"Legyél Te is On the Spot!"

  Megint "csalok" egy kicsit, mert kb. semmi munkám ezzel a bejegyzéssel, csak reklámozok valamit. De ha egyszer ilyen remek lehetőségek jönnek velem szembe... :)
  A múltkori önkéntes-felhívás után most jöjjön egy tanulmányi út lehetőség!

  A Norvég Civil Támogatási Alap helyszíni tudósítókat keres. A következő úti célok közül lehet választani: Norvégia, Liechtenstein és Izland. 

"A tanulmányutak célja, hogy a kiutazó fiatalok egyénileg vagy 2 fős csapatokban minimum 2 hét alatt (maximum időtartam nincsen meghatározva) a megjelölt támogató országokban olyan „jó gyakorlatokat”, jó példákat kutassanak fel, amelyek itthon is alkalmazhatóak különböző társadalmi problémák kezelésére, társadalmi szemléletformálásra, illetve a modern kommunikációs lehetőségek segítségével (blog, videómegosztó, instagram, facebook, twitter stb.) könnyedén terjeszthetőek, népszerűsíthetőek.

Jelentkezési határidő: 2014. január 31."

  A kint töltött idő alatt folyamatosan kell erről tudósítani, és a program végén is kell erről összefoglalókat gyártani, esetleg konferenciákon beszámolni a tapasztalatokról.

  A tanulmányutakat 2014. április 1. és 2014. december 31. között kell lebonyolítani.

  Ahhoz, hogy jelentkezhess, szükséges az angol és/vagy a fogadó ország nyelvének magabiztos tudása, hogy tudj interjúkat, riportokat készíteni. 18 és 30 év közötti fiatalok pályázhatnak, akik aktív civilek és érdeklődnek valamely - Magyarországon jelen lévő - társadalmi probléma és annak megoldása iránt.

További részletek az NCTA honlapján.

Gyerünk, tegyük jobbá az országot és közben lássunk világot! :)

(Kép innen.)

Önkéntesek jelentkezését várják!

  A PATENT Egyesület bíróságfigyelő önkéntesek jelentkezését várja ez év végéig!

  A program 2014 januárjától augusztusig tartana, mely során az önkéntesek családon belüli erőszakkal összefüggő büntető és polgári ügyek tárgyalásán vehetnének részt hallgatóságként. Célja ennek a programnak, hogy erősítse a nyilvánosságot a bírósági tárgyalásokon.
  Ez fontos szakmai tapasztalatot adhat akár leendő pszichológusoknak, jogászokoknak vagy szociológusoknak, de bárki jelentkezhet, aki betöltötte a 18. életévét.

Jelentkezni e-mailben, vagy telefonon lehet:

• e-mailen: onkentes@patent.org.hu
• telefonon: +36-70-434-1053
• 
  

Részletek a honlapon.

Kreatív kedd #7

A kép neve beszédes:
Munka. Pontos definíciója: Amit nem csinálok szívesen.

  Ma eredetileg a vörös lencse főzelékemről terveztem írni, de inkább máshoz van most kedvem (azt is bepótolom majd). Sajnos (tapasztalataim szerint) kreatívnak, rendhagyónak számít, ha jó kedvűen megyünk iskolába/munkába és jó kedvűen is jövünk haza. Sokszor arra a kérdésre, hogy "Milyen volt a napod?", a válasz az, hogy "Hát unalmas..." vagy "Semmi extra, egész nap gürcöltem/szívtam", "Elment, elfáradtam." Stb. Sok esetben akkor is hasonlóan válaszolunk, ha amúgy nem volt rossz napunk, egyszerűen csak ezt szoktuk meg. A munka/suli egy kötelező, kellemetlen valami, ami után végre hazaérünk és kezdődhet a nap, az igazi, élvezetes része. A munkát/sulit ehhez pedig túl kell éljük. Nem tetszik ez a hozzáállás. Nagyon sok időt töltünk ezeken a helyeken, többet, mint hogy egészséges lenne a túlélésre játszani. És korántsem a szenvedésünk miatt lettek "kitalálva" ezek.
  Ma arra gondoltam, hogy elkezdhetnénk írni minden nap (mondjuk 1-2 hétig, akár egy hónapig!), hogyan érezzük magunkat, hogyan válaszolunk a "Milyen volt a napod?" vagy "Hogy vagy?" kérdésekre - azaz mit közvetítünk másoknak, ez a kettő egyezik-e, mit tükröz. Összegezzük. Hogy tetszik az eredmény? Érdemes változtatni a hozzáállásunkon? Netán a munkahelyünkön?
  Egy napos kreatívkodás: Menjünk mosolyogva a suliba/munkahelyre!

(Kép innen.)

És Ti mit kreatívkodtatok mostanában, vagy mit terveztek?

Arról, hogy mi tartozhat ide, bővebben az első bejegyzésben tájékozódhatsz.

Tegyek, tegyél, tegyünk!

  Csak két napot hagyok ki a suliból (ami végül 3 lett, de óraelmaradás miatt), ami helyett olvasgatok, meg előadásra (ill. beszélgetésre) járok Viát hallgatni és kérdezni, máris jönnek a gondolatok, posztötletek. Pedig az esküvős témából már majdnem kifogytam és jöhetett volna a krach :) Még a meghívó procedúrája van hátra, de az nagyobb lelki erőt és fényképek előkeresgetését igényli.
  Szóval... A suli helyett csakazolvassát meg urban:eve-et olvasgattam nagyrészt, illetve szerdán elmentem a Szabó Ervin Könyvtárba a Légy fontos önmagadnak! elnevezésű beszélgetésre, az urban:eve írónőjét, Viát hallgatni és kérdezni (bár kérdésből nem igen készültem, csak úgy bekíváncsiskodtam, milyen is ez). Meg egy kicsit nyitott szemmel sétáltam az őszi Budapesten, emellett molyos idézeteket is olvastam és inspirálódtam. Pár hete pedig a nővéremmel és a férjemmel beszélgettünk a "tevésről", azaz hogy ki mit, hogyan és mikor szeretne tenni, mit lehet/nem lehet, korlátok, nehézségek, stb. De érzem, hogy tenni kéne valamit. Folytattam egy kutatást amúgy a valamilyen közhasznú szervezetben való részvétel és a szorongás, élettel való elégedettség közötti kapcsolatról középkorú nők körében. Az ehhez felhasznált szakirodalomban (Stewart és Vandewater, 1998*) volt szó arról, hogy fiatal felnőttként vágyunk arra, hogy tegyünk valamit, később már képesnek is érezzük magunkat rá, s végül pedig tevékenykedünk is. Azért talán nem feltétlen kéne ehhez megvárni azt, hogy mondjuk 40 évesek legyünk. Van, amit most is megtehetünk. Több "köre" van a ténykedésnek. Ezek persze egymásba folyhatnak, de most vegyük őket sorba nagy vonalakban. (ez a felosztás teljesen szubjektív, semmilyen kutatással vagy szakirodalommal nem próbálom alátámasztani)

• Személyes: Ez az, amiről a Légy fontos önmagadnak! előadás szólt. Rakd Magad az első helyre, gondoskodj Magadról! Ez az első lépés. Ezzel már egy emberrel jót tettél. Egy embert megmentettél az éhhaláltól, egy embernek találtál tetőt a feje felé, egy embernek adtál lehetőséget arra, hogy tanuljon és a többi, és a többi. Ha Te jól érzed Magad, akkor másokkal is odaadóbb tudsz lenni, másoknak is segíthetsz jót tenni. Hogy konkrét példákat említsek: Oda mész továbbtanulni, ahova Te szeretnél. Veszel Magadnak egy szép ruhát. Alszol egy nagyot. Eszel egy finomat. Elmész színházba. Olvasol. Stb. Ami Neked jó. (Itt azért zárójelesen megjegyzem, bár remélem, nincs rá különösebben szükség, hogy mindenki szabadsága addig terjed, amíg másét nem sérti. És nem támogatom az elhanyagoló szülőket sem, az más tészta.)

• Szűk kör: Ide tartozik/tartozhat a család, a barátaid, házi állataid (akik sokszor már családtagok). Lehet, hogy csak egy ember áll Hozzád nagyon közel, vagy csak egy állat, de akkor már egy élőlénynek jobb az élete! Az már Veled együtt kettő! Ide tartozik például: Leviszed a kutyát sétálni. Megmasszírozod a párod. Sütsz valami finomat a gyerekeknek. Segítesz költözködni a barátnődnek. Stb.

• Lokális szint: A társasház, ahol élsz, az utca/tér ahol laksz, a kerület/városrész, a "környék", a város. De ide venném a sulit is, ahova Te vagy a gyerekeid járnak, az ovit, bölcsit, munkahelyet, a sarki közértet... Valamilyen hely/intézmény, amivel rendszeres a kapcsolatod. Konkrét cselekedetek: Szemétszedő akciók (szervezett vagy spontán). Osztályterem kifestése. Munkahelyi buli szervezése. Összegyűjteni a kosarakat a közértben és visszarakni a helyükre. Szülői munkaközösség. Helyi civil szervezetek. És így jót teszel a környezeteddel - és tulajdonképpen Magaddal és a szűk köröddel is.

• Társadalmi szint: Amikor már túlnősz a helyi érdekeltségen, nem feltétlen nyersz belőle Te közvetlenül. Gyakran összekapcsolódhat amúgy a lokális szinttel is, mert pl. a hajléktalanok problémája társadalmi méretű probléma, de helyi körökben is lehet tenni a helyzet javítására - pl. ételosztás. Társadalmi szinten akkor megy ez, ha eljut a nagyobb réteghez. Pl. írsz vagy beszédet tartasz róla (és nem csak a helyiek olvassák/hallják), politikus leszel és törvényeket hozol, stb. (itt kérem senki ne politizáljon, ne minősítsem, csak mint szakmáról beszélek erről, tényszerűen). Ez azért elég nehéz. De vannak szervezetek, akik helyi szintű csoportokra oszlanak, és akkor Te helyi szinten tehetsz, de a szervezet egésze társadalmi szinten hat. Szóval ide olyan tevékenységek tartoznak, amik az egész társadalomra hatnak, de társadalmi problémákra alacsonyabb szinteken is lehet reagálni (és ha mindenki reagál alacsonyabb szinten, végül változik társadalmi szinten is).

• Globális szint: A társadalmi szint alapvetően még mindig "lokális", azt a társadalmat, országot érinti, ahol élsz. A globális már nagyban gondolkozik. Országok közötti kapcsolatok, világméretű problémák. Pl. természetvédelem. Ez mindannyiunkat érint. De az is, hogy ne legyen atomháború. Ha ezen a szinten cselekszel (pl. szövetségeket kötsz), akkor a világra hatsz, rengeteg emberre. Ezt is lehetne tovább boncolgatni, hogy szomszédos országok, Közép-Európa, Európa, stb. Ezt most nem teszem. Ezekre a szintekre nincs túl nagy rálátásom. (És persze egy bizonyos perspektívából ez is "lokális", hiszen ugyanazon a bolygón élünk, és nem beszélünk akkor még bolygók közötti kapcsolatról...)

  Én alapvetően a lokális körig tudok/szeretek elmenni, azt még látom, tudom követni a hatását. De szeretek megismerni olyan szervezeteket is, akikben meg tudok bízni és akik esetleg nagyobb szintre is tudnak hatni. Fontosnak érzem, hogy ne "csak úgy" tegyek, bele a vakvilágba, hanem tudjam, hogy a segítség jó helyre megy, van értelme.
  De teszek magamért és a családomért is. Először mi legyünk jól, hogy ezt tovább tudjuk adni, jó szívvel. És ne úgy érezzem, a saját számból veszem ki a falatot ezzel. Keserű emberekre nincs szükség! De tegyünk! Tenni jó! Feltölt energiával. Mint a sport. Elkezdeni nehéz, de aztán egy egész másfajta vitalitást ad. És nem kell olyat magunkra erőltetni, amivel nem tudunk azonosulni, ami minket nem érint. Biztos vagyok benne, hogy ha mindenki csak azzal foglalkozna, ami neki problémát okoz, akkor még sokkal jobb lenne a világ! Csak emeljük ki fejünket a közönyből, az "én ehhez kevés vagyok" állapotból, és társaiból.
  A kis lépés is lépés.

  Én a héten a Duna-parton sétálva visszafordultam, mert láttam a sövényben egy vállfát (elképesztő, miket el nem dobnak az emberek!), és kidobtam. Egy pezsgős kupakot meg egy feles üveget is kidobtam. A cigi-csikkeket nem álltam neki összeszedni, de a kis lépés is lépés, mint már említettem.
  Segítettünk Anyának epret ültetni, a Kedves egészen elképesztő kis veteményest rittyentett a kertbe! :) Lesz mit gyomlálni majd, de reméljük, sok finom eprünk lesz jövőre. Emellett tobozt is szedtem, amit majd a szomszéd fog felhasználni (elégeti).
  Felvettem az Adományhálóval is a kapcsolatot, hogy a lakásban felgyűlt felesleges, ám használható és jó állapotú tárgyakat elvigyem valahova (és ne a szülői házat használjam raktárnak).
  Magamért csinálom a diétát, amivel kapcsolatban írom a Hajrá hétfőket. Ma megmostam a hajam és már egy jó ideje öblítem is utána, ecetes - újabban ecetes és teafaolajos - vízzel (erről majd írok még a közeljövőben).
  Ma beszélgetek az első "kliensemmel" (önkéntes segítő beszélgetés) és jelentkezem Kortárs Segítőnek (még meg kell ma írjam a motivációs levelem!!). Illetve iskolapszichológusnak készülök.

(Kép innen. Az egyik legjobb motivációs kép :) )

*Stewart AJ, Vandewater EA. The course of generativity. In: McAdams DP, de St Aubin E, editors. Generativity and adult development: How and why we care for the next generation.Washington, DC: American Psychological Association; 1998. pp. 75–100.


Ti mit tettetek mostanában Magatokért/Másokért? Mit tehetnétek?