Április 25-én lesz az aszódi francia kéttannyelvű 25. évfordulója, és a mi 5 éves érettségi találkozónk. Ezalkalomból felkértek, hogy írjak egy cikket a sulis élményeimről. Hát írtam, és ide is kirakom.
Francia kéttannyelvűs voltam 2005 és 2010 között. Úgy kerültem ide, hogy a matek tagozat nem indult Gödöllőn. Én pedig csak azt, meg az aszódi francia kéttannyelvűt jelöltem be - mert oda úgyis felvesznek. És mert nem akartam angolból felvételizni, sem egyházi suliba menni. Meg a nővéreim is oda jártak Aszódra. Hát, nem túl nagy motiváció, szó se róla, de máig nagyon örülök, hogy így alakult. Az aszódi évek a részemmé váltak, és sok időbe telt elengedni, hogy már bizony nem vagyok gimis, nem is leszek, sőt, a kamaszéveknek is vége.
De hogy mit is adott nekem a gimi? Milyenek voltak az itt töltött évek?
Az első, amit gondoltam, hogy adni fog, de nem adott: igazán izmos és feszes combokat és feneket, mert hát azon a dombon felmászni minden reggel… Az a bizonyos domb a vasútállomásról felfelé, a sárga köveivel, amikre ne lépj télen, mert csúsznak! De kaptam helyette jó beszélgetéseket, ábrándoztunk, mivé alakítanánk át az állomáson lévő üres épületet (amit azóta sajnos elbontottak), meg persze egy adag cigifüstöt is időnként, az előttem sétálóktól…
Volt belépőkártyánk, amit kilencedikben még serényen hordtunk, egyszer még hazafelé is rajtam maradt, meg is kaptam a nővéremtől, hogy ciki vagyok. Valahol még mindig megvan, egy doboz mélyén.
Azt szerettem igazán itt, már az elejétől kezdve, hogy nagyon családias. Elképesztő ruhakompozíciókat aggattam magamra én is, meg persze mások is, de itt elfértünk egymás mellett, senki sem piszkált érte. Az is micsoda meglepetés volt, mikor a pirosra festett körmeimért nem szólt rám a tanár (mert általánosban a narancssárgáért még bizony szóltak). Itt még ezt is szabad volt! Csak a karkötőket kellett levágni a csuklómról, a tesi órák miatt.
Itt megtaláltam a helyem. Az osztályban és az iskolában is. Egy darabig énekkarba jártam, színjátszóztam franciául és magyarul is, a suliújságban főszerkesztő-helyettes, majd főszerkesztő lettem, illetve eljutottam Belgiumba, Franciaországba és Erdélybe is. DÖK-ös is voltam, és a mi időnkben vezették be a cigaretta-tilalmat, így ügyeletesként rendszabályozhattam kedves dohányos iskolatársaimat - amit valami furcsa oknál fogva én rettentően élveztem.
Az osztályom igazán jól sikerült osztály volt. Emlékszem, az egyik új fizikatanárnőnkkel (összesen 3 tanár tanította nekünk a fizikát) azzal töltöttük az első 2 órát, hogy egyenként bemutatkozott mindenki, és majdnem mindenki (vagy mindenki?) hozzátette, hogy szereti az osztályt. Nem csak ez volt elképesztő, hanem már önmagában az a tény is, hogy képesek voltunk egymást végighallgatni, érdeklődtünk egymás iránt. Amit ma igazi csodának látok így visszatekintve. Volt szerencsém több osztályban is csoportfoglalkozást tartani (iskolapszichológusnak tanulok), de ez a fajta figyelem sehol sem valósult meg. Vagy én emlékszem rosszul, és tanári szemmel mi sem voltunk jobbak?
Azt hittem, nagyon kevés lesz ez az 1-1,5 oldal, amit kaptam. Ez valahol igaz is, mert könyvet tudnék érni a gimis évekből, másfelől viszont, ha már 200 oldalam nincs, akkor egy csomó minden elmesélésébe bele sem kezdek.
De azért összefoglalom, mit is adott a gimi: önbizalmat, egy francia felsőfokú nyelvvizsgát, kilátást a nagyvilágba, tanulni tudást és kitartást, barátokat (a legtöbbjükkel ma is tartjuk a kapcsolatot), vigaszt szerelmi bánatra, remek színházi élményeket, karakteres tanárokat, életem leghosszabb igazgatói beszédét, eszméletlen szalagavatót és after party-t, illetve szerenádot. Meg persze lehetőséget - felvettek arra az egyetemre és szakra, ahová menni szerettem volna. Meg egy csomó-csomó emléket, amit képtelenség lenne mind felsorolni. Ezek között volt persze negatív is, de egyikről sem mondanék le.
