Az egyedüllét

Gyöngyöm egyik bejegyzése kapcsán jutott eszembe ez a régi-régi fogalmazásom. "Újra és újra átéled a történteket." És ahogy ígértem, be is gépelem. Ez egy nyolcadikos fogalmazásom. A házi feladat szerint a hazaszeretetről kellett volna írni, de én félre értettem, azt hittem, bármilyen érzésről lehetett. Én valamiért az egyedüllétet választottam. A tanárnő nem haragudott meg érte, felolvastatta velem. Akkor nagyon elégedett voltam vele, meg a hatással is. Így lassan 5 év távlatából.. persze, lenne mit csiszolnom rajta, szóismétlések, satöbbi, de így is szeretem, még mindig. Bár talán inkább csak a hozzá kapcsolódó emlékeket. Íme.

Az egyedüllét

Mikor egyedül érzi magát az ember, mikor úgy érzi, hogy nincs semmije és senkije, mindenbe megpróbál belekapaszkodni. Görcsösen keresi azt a valamit, amit tíz körmével megragadhat, és magához szoríthat, hogy kevésbé érezze az egyedüllét fájdalmát. Ez a valami gyakran csak egy elképzelt élet, egy kósza gondolat. Álom ez, nem más. Nem létezik, és mégis, mégis minden erejével kapaszkodik bele az ember. Kapaszkodik az elképzelt életbe, amiben boldog, amiben minden jó, amiben... Amiben nincs olyan nagyon egyedül... És ha ezt megpróbálják kitépni a tíz körme közül, csak még jobban szorítja és szorítja azt. Testével védi e gondolatot, ha kell, rúg, harap, mert meg kell őriznie az álmot! Hisz tudja, mi várna rá az álom nélkül... Csak nagy üresség. Álmatlan éjszakák, mikor csak ide-oda dobálja magát, hánykolódik az ágyban. És még jobban érezné a fájdalmat, mint előtte, mert egy darabig volt valamije, de azt is elvették tőle.
És a körme alatt maradt apró darabkákból próbálná meg ismét felépíteni az álmot...

2005. június