A hétvége? Megint kiborulós. Mindig hazavágyom, de ha otthon vagyok, csak azzal szembesülök, hogy egész héten nem voltam ott, és sok a dolog. De a tanulás is. Ettől a sokmindentől pedig, már a gondolatától is összeroskadok. Aztán bömböléssel töltöm azt az időt, ami alatt legalább a teendőim töredékét el tudnám végezni. De nem. Csak ülök, nézem a polcot, a penészes polcot, és fájó szívvel, könnyes szemmel pakolom a könyveimet le az ágyra, aztán be az ágy alá. Később nem értettem azt a napot, amikor így viselkedtem, ennyit bömböltem. Aztán most megint. Megint érzem, mit éreztem akkor, és megint értem. Csak haza akarok menni.
Az aerobic meg az utána való tusolás, hajmosás, krémezés az jó volt. Azt hittem, megtaláltam a kis békémet. Aztán egy telefonbeszélgetés. Egy faképnélhagyás. Egy mitrontottamel? érzés. Egy sms. Nem javul semmi. Én nem akartam. Nem így.. p*csába. Erősnek kéne lennem. Nem tudok. Nem tudok itt megerősödni, elfogadni, hogy itt vagyok és jól érezni magam. Mert valahogy mindig egyedül maradok, a nap végére. Mindentől és mindenkitől távol, ami én vagyok. Egy ideiglenes hely, de annak hosszú. Egy év. Mert nincs fölös 200ezrem. És nem akarom elszakítani az ottani szálakat, nem akarok itteni én lenni. Mert egységes akarok lenni, ottani. Hogy teljesen ismerhessen, ne legyen két életem, ne legyen szegedi Dorka. Így viszont szétszakadok.
Főztem ma. Magamnak. Nem jó így. Nem túlzottan dob fel a gondolat. Kicsit lisztes is lett. Egyedül. Nem jó. Nem szeretem. Pedig tanulni úgy kell, úgy könnyű. De mégis. A jelenléte megnyugtat. Vagy a tudat, hogy bármikor átugorhatok hozzá, ha végeztem, ha elegem van. Gyenge vagyok. Beszélnem kell anyával. Az anyák mindenre tudják a megoldást.
A Szerelmem. Jót akarok. A legjobbat. Sajnálom az önzőségem. Sajnálom, hogy még nem ismerlek úgy. Tanulság: fáradtság esetén jobb a visszavonulás.
Készítettem kakaót. De fura ez a tej. Viszont csak 69 Ft volt. Annyira nem rossz. Hatvankilenc forintért egész jó. Meg lehet szokni. Csak az első korty volt fura.
Végigszenvedni a holnapot. Legalább Niki ott van. Ő segít, ő egy kicsi én, egy kicsi kapocs. Hiába, ő is hazai. Utána elmenni úszni este. Mindenképp. Sokat, nem agyalni, csak úszni, úszni, úszni, amíg görcsöt nem kap a lábam. És nem felülni a vonatra. Erősnek lenni.
Ma volt egy kérdőív, abban azt jelöltem be, egyáltalán nem vagyok szorongós. Azt hiszem, tévedtem. Minden Szegedre való indulásnál lelki görcsöt kapok. Csak akkor vagyok nyugodt, ha tudom, még aznap este visszamegyek. Akkor béke van.
Megint visszajött az a néhány hetes hangulat. Azt hittem, elmúlt. De megint ugyanaz. Összeomlások, majd vélt "megtaláltamamegoldástésabelsőbékét" állapotok, és megint összeomlás. Önértékelés csökken, félelem attól, hogy mások terhére vagyok, nő. Félelem az elhagyástól. De tényleg, ugyanaz, mint akkor.
1 megjegyzés:
Nem kell sokaig megszokni. Ne felj, a levegonek edes az ize, csak a kilometereknek kell masfele mutatniuk. Lesz masabb is, Veled vagyok. Csak tarts ki.
Minden rendben lesz, minden, csak idovel.
...jaj, Te lány, Te gyongy, Te legszebb lelkum! Csak lassalak es ugy de ugy megolellek! A hatad belefajdul, de minden szeretetem benne lesz! Csak lassalak!
Szeretlek.
Megjegyzés küldése