Weöres Sándor: Merülő Saturnus - elemzés

Weöres Sándor: Merülő Saturnus

elemzés

          Weöres Sándor (1913-1989) a XX. századi magyar irodalom egyik legkimagaslóbb alakja. Író, költő, műfordító, zseni: 15 évesen már publikál, több díjat is nyer. A Nyugat harmadik nemzedékéhez tartozik. Első verseskötetein még érződik is a nyugatias hatás, ám érett költészetének stílusa már annyira egyéni, egyedi, hogy semmilyen stílusirányzathoz nem csatolható. Prótheuszi költőként is szokták emlegetni, mivel ő is, mint Prótheusz, mindig más alakba bújik, más szerepet vesz fel, mindig olyat, amely a vers mondanivalójának kifejezéséhez a legmegfelelőbb.

          Jelentősége ezen kívül azért is olyan nagy, mivel azon kevesek közé tartozik (pl. Nagy Lászlóval együtt), aki a II. világháború és '56 után sem omlott össze, új irányt, utat tudott mutatni a magyar költészetnek, a magyar társadalomnak. Bár leginkább gyermekverseiről híres, de saját bevallása szerint: "Persze vannak pesszimista verseim is: De profundis; Merülő Saturnus; de hitetlen egy sincs." Mi a Merülő Saturnus cmű művével fogunk most megismerkedni.

          A Merülő Saturnus című verse az 1968-ban megjelent kötetének címadóverse. Ez a kötet egy Sevcsenko idézettel indul ("Mulik a Saturnus-erő/Gonosz lesz ez a jótevé,/Mihelyt az ősz fürtöket fonja...). Tarasz Sevcsenko (1814-1861) ukrán költő, festőművész és humanista. Tíz évig hol rab, hol elítélt, hol pedig kényszermunkás, de ezalatt is ír, alkot - persze titokban. Egész életében küzd a jobbágyfelszabadításért (maga is jobbágy származású), az önkényuralom megszüntetéséért, a nemzeti elnyomás ellen (ezért is tartóztatják majd le). Nem véletlen hát, ha Weöres tőle idéz. Az idézett sorokban ugyanolyan negatív jövőkép jelenik meg, mint a Merülő Saturnusban: az életerő elmúlása, az emberi hiszékenység győzelme (jótevőnek nézik a gonoszt), a fürtöket fonó ősz. mint a fojtogató elmúlás.

          Weöres ezt a művét T. S. Eliot emlékének ajánlja, aki 1965-ben hal meg. Weöres Eliotot mesterének vallja: "Azok közé szeretnék tartozni, akik, mint T. S. Eliot, költészeti doktrína nélkül, legjobb hajlamaikat követik, maximális értékre törekszenek, ellanyhulásuk ellen makacsul küzdenek... Hol hagyományosak, hol újítók, hol érthetők, hol érthetetlenek, aszerint, hogy az éppen jelentkező kifejeznivalónak mi felel meg leginkább. Nem követnek valamely irányt, hanem úgy növekszenek, mint az élő fa: ágaikkal minden irányba, gyökerükkel lefelé, koronájukkal felfelé."

          Ezzel a művével pedig mintegy emléket állít Eliotnak, a Merülő Saturnus témájában és képeiben is hasonlít Eliot: A puszta ország (The Waste Land) című, 1922-ben megjelent verséhez (amit Weöres fordított le magyarra). Elior verse kollázs a korabeli társadalomról, egy széttöredezett országot jelenít meg. Hatása oly' nagy, hogy egyik kritikusa ezt írja róla: "majdnem olyan zavart keltő volt, mint a szarajevói gyilkosság".

          Az idézet és az ajánlás után térjünk rá a versre. A mű címében szereplő Saturnus egy antik római isten, akinek az uralkodása a nyugalom és a béke időszaka volt. A "merülő" jelző egy visszafordíthatatlan folyamatra utal, azaz az ősi "aranykor", a társadalom és a természet összhangjának felborulását, eltűnését vetíti előre.

          A vers három versszakból áll, az első a múltat, a második a jelent, a harmadik pedig a lehetséges jövőt mutatja be. A mű szervezőelve az ellentét: a pásztor (költő), aki a szellemi aktivitást képviseli és a csorda, a passzív, érdektelen társadalom ellentéte.

          A költő, a pásztor, a szellemi vezető elvesztette a nyáját, s ezzel együtt a hivatását, az életcélját is. Ez is visszafordíthatatlan, megváltoztathatatlan. A nyáját elvették, s a botja is eltörött. Itt a kérdés már csak az, amit a mű során háromszor fel is tesz magának: "Bánjam-e?". Azaz foglalkozzon-e még a világgal, ha az már hátat fordított neki?

          Az egyén tragédiáján keresztül megláthatjuk a világ tragédiáját is. A költő bemutatja, hogyan kergették el sorra a szellemi vezetőket, az értéket képviselő embereket (a papot, a királyt, a bölcset, a tudóst, s végül a költőt). Hangneme itt ironikus, szatirikus, ezzel gúnyolva ki a korabeli társadalom értékrendjét, felszínességét, hogy a mélyről jövő, igazi érték helyett a praktikusságot, sablonosságot támogatják ("célszerű dalnokok").

          Majd a jelen tragédiája következik, ahol mindenki egy vályúnál tolong, fejük lehajtva - jól is van ez így, legalább nem néznek körül, nem látnak. Aki pedig lát és gondolkodik, azt megbüntetik ("agyarat döfnek belém, ha látom"). Megjelennek a háború borzalmai: "gyilkos sugarak", "kapuba rakott robbanás" és ezzel párhuzamosan a mindennapi élet szörnyűségei is: "roppant szaporulat", "kapart anyaméh", "falánk hódolat". Ezek közül a "kapart anyaméh" szókapcsolat, az abortusz a legerősebb. Azzal, hogy a költő egy felsorolásban említi az abortuszt és a háborút, arra világít rá, hogy nemcsak a katonák gyilkolnak, hanem a felelőtlen nők, lányok is. S bár más körülmények között, de ugyanúgy értelmetlenül.

          A harmadik versszakban a lehetséges jövő képe tárul elénk. Weöres az akkori társadalmat, állapotot egy száguldó vonathoz hasonlítja, amely egy szakadék felé, a saját vesztébe rohan. De itt már megkérdőjelezi önmagát, hátha ő nem lát jól, és van még egy pálya a szakadék fölött, vagy hátha szárnyat bont a vonat és felrepül (ez is egy elioti kép, nála a mennyországba szálló víziló jelenik meg). Ezzel együtt pedig ki is vonja magát a felelősség alól: "ők tudják, nem én". Az utolsó sorokban pedig mintegy válaszol saját kérdésére, hogy bánja-e. "Nekem már mindegy.", mondja, és belenyugszik sorsába. Lemond hivatásáról, leheveredik pihenni, s már nem látja, mi úszkál a vályúban - nem is érdekli - csak az állatok farát és lobogó füleit látja.

          De legalább nem állt be a sorba, ezt az utolsó reménysugarat hagyta meg a mű.

------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Most, hogy van egy kis időm, folytatom a meglévő elemzéseim begépelését. Úgy láttam, van, amelyik hasznos volt :)
Ezt 2010. II. 16-án írtam. Ötöst kaptam rá, az egy-két helyesírási hibát itt már javítottam, még a "Mi a Merülő ..."-nél kaptam egy hullámos vonalat a "Mi"-re.

Jelenlegi véleményem szerint a fogalmazásom itt nem túl szárnyaló vagy változatos, élvezetes, viszont az tuti, hogy jól utánajártam a dolgoknak. :)

Plusz link, ahol a költő maga mondja el ezt a versét: Katt!