2011. március 25., péntek

Mi ez?

Mi ez kérem? És mindenkire rátör? Miért is kellett elballagni... Ott megvolt a helyem. Itt nincs. Sehol, semmi, semmi közepén. Kósza lélek. Megvolt a szerep, a többiek között. Elfoglaltság. Elismerés. Elismerés... Dicséretek. Siker.
Különlegesség. Már nem olyan különleges, hogy itt vagyok. Sokszor már nincs miről beszélgetnünk, azt mondja.. Ez fáj. Azt hiszem, nem véletlen, hogy eddig csak távkapcsolataim voltak. Ott mindig különleges lehettem. Ott azt a napot/azokat a napokat csak nekem szentelték. Én pedig csak nekik szenteltem. Kiöltöztem. Aztán később már izgalmas volt, hogy néha kicsit tanultunk is egymás mellett. Igen, egy kicsit bepillantani a hétköznapokba. Ó, milyen izgalmas és érdekes és meghitt is. Most pedig... Hiányzik, hogy utánam jöjjön a konyhába vagy az ajtó előtti folyosóra napozni. Valami nincs rendben velem... Nem bírom elviselni, hogy egy hétköznap szürke legyen, hogy ne legyek mindig különleges a másik szemében. Hogy ne csodálkozzunk rá nap mint nap, milyen boldoggá is tesz a másik. Jó lenne, ha már azzal, hogy rám néz, el tudná felejteni az egyéb gondokat. Vagy legalábbis ha kicsit elszállna a füstje... a boldogságtól, hogy vagyok neki. Aztán együtt megbeszélnénk, ha nagy a baj. Jó lenne, ha energiát is merítene belőlem. Jókedvű, tevékeny energiát.
És mihelyst szóra nyitom a számat, hogy elpanaszoljam, mi is bánt.. Csak tovább fárasztom. És sokszor megbántom. Valahogy csak még tovább rontom a helyzetet. Nem jól fejezem ki magam.
Nincs erőm tanulni. Csak a napfényben fürdenék egész nap. Az feltölt. Nem tesz boldoggá az sem, amit tanulok. Hogy mit is akarok ezzel később kezdeni? Nem tudom. El sem tudom képzelni, hogy én valaha is dolgozzam, és szeressem, és eltartsak (felesben) egy családot. Én biztos nem... Hogyan is lennék rá képes?
És közben tudom, hogy Apa kissé csalódott lenne, ha nem lenne diplomám. És hogy igazából én sem tudok mást elképzelni. Nem is merek máshová lépni, hiszen még talán ezt ismerem leginkább.
Gyenge lábakon állok. Féltékeny vagyok azokra, akik napközben látják. Akikkel energikus, akikkel sms-ezik és szünetekben beszélget, akik látják, milyen ügyes az órákon... Aztán elfárad. Én tovább fárasztom.
Hiányzik a régi közösség, az a rendszer. Ismertek, szerettek, elismertek.
A ballagási beszédek közhelyei visszaköszönnek. Kirepültünk a középiskola biztonságos falai közül, és belecsöppenünk a nagy semmibe, az ismeretlenbe. Ahol ide-oda zúgnak az autók körülöttünk, mi meg még csak tanulóvezetők is alig vagyunk. Annyi felé mehet az ember, annyi felé mehetnék. Melyik a jó nekem? Nem tudom. És valahogy el is fáradtam már az idáig vezető út alatt. A nyár isteni volt, de nem adott elég lendületet. Inkább csak kedvet arra, hogy úgy legyen, ahogy nyáron volt... Nem kellett úgy használnom az agyam. De nem ismerek más utat. Nem merek másmerre lépni. Nem tudom, hogyan kéne, hogy lehetne, mit lehetne.. Mit kéne. Mi lenne a jó. De senki más sem tudja. Ez olyan elkeserítő.
Én voltam az a lány, aki mindig mosolyog és pozitív. Most miért nem vagyok olyan? Napfény voltam az életében. Már nem érzem magam annak. Inkább egy árnynak, aki ide-oda kóborol.
Sosem éreztem még magam így, nem tudom, mit lehet ezzel kezdeni. Valaki segítsen.

3 megjegyzés:

Mamusz írta...

Szia!

Első körben az egyetemes dolgokról. Első évesen én is pusmogtam csak, alig
volt valami, amit érdemes megemlíteni az első évemből. De tényleg. Ahhoz képest,
hogy középsuliban mindenben benne volt a kezem, és juhú volt. Nyilván újra meg
kell találnia magát az embernek, kialakulnak azok aklikkek, társaságok,
ahol megkapja az ember azt az elsimerést, azt az érzést, amire vágyik. Ha
jól vágom, akkor most már fent vagy Pesten, Vele. Akkor ez új kezdet, új minden.
A párkapcsolati kitérőre pedig úgy tűnik, hogy Te sem vagy túl boldog.
"a boldogságtól, hogy vagyok neki."-ezzel nem tudtam pontosan mit kezdeni.
Elég régóta vagytok együtt, hogy ez egy picit enyhüljön, mármint legalábbis szerintem.
Nem lehet, hogy az a baj, hogy elvárod, hogy igenis boldog legyen, mert Te vele vagy?
Meg hát végül is akkor Neked is boldognak kell lenned Vele, hiszen Ő maradt az az
ember, aki, szóval? Miért is várod el?
A jövő kérdése érdekes. Diploma? Kezdj el kutató munkát végezni a tanulmányaid terén.
Akár még talán "gyilkos elmék" nyomozó is lehetsz ha jól tudom azzal a diplmoával! Rengeteg dolog
van még előtted! Én is teljesen elvesztem, hiszen a cél, hogy oda ahova szeretnék bejutni, de miután
az teljesült, eléggé lelombozott,hogy nincs hova tovább dolgom. Persze ott a végén egy szép világmegváltás,
de addig semmi. Elhatároztam egyetem végéig milyen dolgokat szeretnék elérni. Ezért is vagyok most ott ahol.
Elfáradtál az idáig vezető úton? Ő... Életed negedéig vezetőn?
És igenis tessék tanulni!Ekkora EQval és IQval nem engedheted meg magadnak, hogy elmenj mosogatni, vagy felszolgálni.
Nem azt mondom, hogy azok rossz melók, de, hogyha történik valami komoly a világban, országban,
azzal a végzettséggel, valószínű táblával mehetsz felvonulni az utcára, nem pedig magasabb
körökhöz kopogtatni.
Azt hiszem ennyi.)

Dorka írta...

Erre válasz inkább e-mailben. Ide csak annyit, hogy a gúnyolódást tényleg kikérem magamnak, elfáradni 20 évesen is lehet. Nem örökre, de egy időre. Feltöltődésre az embernek, nekem, sokszor szükségem van. Akár hetente is, mondjuk egy kád fürdőre. Most egy kicsit nagyobb váltásról van szó, de ez így szerintem rendben van. Hiszen az életem is nagyobbat változott, illetve még fog. Ahogy szép lassan kirepülök, és végre tényleg felnőtt nő leszek.

Dorka írta...

Illetve válasz a saját kérdésemre, hogy mi ez: ez a tojáshéjban lévő kényelmetlenség érzése, a kitörni vágyás, de a biztonság elvesztésétől való félelem, illetve a bizonytalanság, hogy merre is lépjek, ha kidugom a fejem a tojásból. Még a nem teljes bízás saját magamban, hogy menni fog. Pedig menni fog, csak el kell indulni.
Nem sokára.