Költözés, első napok

Na, elérkezett a május, és mi elindítottuk a költözést álmaink lakásába. Legalábbis a képek alapján és megtekintés alapján azt gondoltuk/gondoltam. Most azért már vannak gondok, de kezdjünk mindent a legelején.
Május 7-ére volt időzítve a szerződés-aláírás és a költözés. Ott kezdődött a kalamajka, hogy esett az eső, így a költöztetőt (szerencsére ismerős) toltuk egy fél órával, hogy legyen időnk beugrani a Praktikerbe ponyváért (platós költöztetett). Oké, semmi gond. Hetek óta mondogatták ugyan az esőt, de aznapra kellett leesnie. Aztán a tulaj kiderült, hogy totál elnézte a dolgot, nem emlékezett a délelőtt 10-re, ő akkor épp otthon volt két pici lurkóval, a kulcs se nála volt, hanem még az előző bérlőnél. Akkor ide-oda séta, megkajálni is volt időnk, mert végül a tulaj felkerekedett a két gyerkőccel, kocsiba ültek és nyomás a kulcsért. Közben a kisebb (pár hónapos) bömbölt, így a tulaj nem tudott eljönni, valahogy ismerőssel küldte el a kulcsot. Felmentünk az ingatlanossal, úgy írtuk meg a szerződést, vele. (a tulajjal később írattuk alá)
Jött az ismerős költöztetni, vele mentünk végül Praktikerbe. A ponyva mellé fontosnak éreztem, hogy vegyünk WC-kefét is, merthogy mégis, a sajátomat szeretném használni, nem az előző bérlőét, vagy ki tudja, kiét. A Kedves ezért egyedül küldött, ők a nagybáttyal (költöztető) addig nézelődtek. Én igyekeztem a legolcsóbbat megvenni, abból is a legnormálisabb színűt, így lett egy csodaszép napsárga, 4000 Ft-os WC-kefénk. A pénztárnál a Kedves nagylelkű volt, mondta, hogy hagyjam, ő fizeti (két ponyva, WC-kefe, plusz még szemeteszsákot is dobtam be). Mikor meglátta, hogy a kefe 4000 Ft, kissé kiakadt, már a pénztárnál is, viccelődött, hogy zsepi kéne neki (mikor megkérdezte a pénztáros, óhajtunk-e még valamit). Azóta is ezt hallgatom. Persze a neten is rá kellett keresnie, hogy mennyiért lehet csilli-villit kapni, és az orrom alá dörgölte.
Aztán folyt a költöztetés, szerencsére összegyűlt pár erős fiatalember, annak ellenére, hogy hétfő volt, így aránylag gyorsan megjártuk. Még szerencse, hogy kb. 5 percre van a két lakás egymástól. Én végig az autót felügyeltem, nehogy megbüntessék, így csak várakoztunk, nem parkoltunk. Ami szerencsénk volt ebben a napban, hogy csodás parkolóhelyünk volt a ház előtt, egy fehér-piros csíkos vas akármivel meg is tudtuk őrizni.

Azonban további problémáink adódtak. Az ajtón látszódtak feszegetésnyomok, akkor asztalos-lakatost hívni, hevederzár. Addig valakinek otthon kell lennie, nekem programom volt, végül a Kedves maradt, így nem tudott dolgozni menni. Kicsit morcos volt, estére meg is fájdult a feje. Mire hazaértem, néhány bútor már a tervezett helyén volt, a számítógép beszerelve, a Kedves pedig már dőlt is ki aludni, miután ettünk egy adag gyümölcslevest (Anya küldte). Én még aznap beadandót gyártottam, másnap pedig mentem sorba állni őszi gyakorlatért (hogy a jó helyre kerüljek be) - nem elsőnek érkeztem, csak másodiknak, de sikerült a bejutás! :)

A gondok sora még nem ért véget. Az ablaküvegek egy része betörve/repedve, a redőny sem tökéletes, a víznyomás ingadozik, a csapok többsége csöpög, illetve nagyon rá kell húzni, hogy ne csöpögjön. Később az is kiderült, hogy a bojlerben a gáz el volt zárva, így másnap már nekem nem jutott meleg víz. (ahhoz képest egész sokáig bírta)
Az előző lakó ugyan fiúhoz képest rendes volt (bocsi a sztereotípiáért), de azért... Oké, a gáztűzhely letakarítva - de a sütő már nem; a csap kitakarítva - de a kád már nem; a WC tűrhető, de látszik, hogy csak ott volt takarítva a lakó itt lakása alatt, ahol látszik, hátul már nem, vagy mögötte. A konyhaszekrényt szerintem soha nem takarította, vannak magasabb részek is, na azokat meg pláne nem. A mosógép is takarításra szorul, az ajtók, villanykapcsolók, ablakok, tükrök, cipőtárolók, szekrények... Még az ágyat is lehetne, de egyelőre nem vagyok maximalista. Ami jó, hogy nem annyira ősrégi koszok, hogy ne lehessen letakarítani. Bár néhány bögrén/poháron olyan nyomok maradtak, amit hiába súroltam. Még jó, hogy alapvetően a sajátunkat akarjuk használni, csak néhány tetszett meg, azok viszont tisztíthatóak voltak.
A konyhában kevés a hely, mosogatás közben pedig nagyon idegesítő a víznyomás-ingadozás, meg a kicsi hely, illetve az, hogy a meleg víznek meglehetősen sok idő kell, míg eljut a konyhai csapba.

Úgyhogy a szerelem rózsaszín szemüvege eltűnt, de nem adjuk fel. Láttuk belakva és nagyon otthonos volt, úgyhogy előbb-utóbb kialakul. Illetve a tulaj ugyan kissé szétszórt, és a lakással nem igen foglalkozik, viszont mindent kifizet, ha mi felújítunk (nyilván, ami tényleg indokolt felújítás), illetve barkácsolhatunk, dekorálhatunk is, amíg lakható állapotban hagyjuk itt a lakást.
Helyünk pedig bőven van, élvezzük is, lehet most már mindenféle vendégséget szervezni. Szombaton jön is a család (az enyém), hozzák az otthoni cuccaimat. Nővérem pedig vett nekünk az IKEA-ban olcsó borospohárkészletet, azt is hozza, illetve hozzácsap egy üveg bort is. Szóval alakulnak a dolgok.
Ami szuper, hogy az internet már bekötve - ami nem szuper benne, az az, hogy a Kedvesnek lehetne gyorsabb is, a munkához meg a letöltéshez, de itt csak ez van. De ami igazán szuper, az pedig az, hogy kedden, amikor végre át tudtuk hozni a patkányokat (mert pár hónapja patkányok is vannak), szóval kipróbáltuk, hogy újra egy ketrecbe tesszük őket. Mert két ivaros hímről van szó (kísérleti patkányok voltak, az eutanáziától mentettük meg őket), akik, amikor elhoztuk őket, békések és jók voltak, megvolt, ki a domináns. Majd kezdődött a harc, az addig alárendelt felülkerekedett, az újdonsült alárendelt pedig depressziós lett. Aztán durva harc is indult, féltettük őket, hát szétválasztottuk, külön ketrec (sok-sok pénz). Most, a költöztetésnél viszont együtt utaztak, és úgy tűnt, jól megvannak. Együtt is hagytuk őket (alom szempontjából is sokkal olcsóbb így), és ugyan volt néhány kisebb harc, de semmi durva. Ma reggel pedig arra jöttem ki, hogy a két kis poronty egy függőágyban alszik!! :)) A mai nap folyamán ezt máskor is láttam tőlük. Nagy a boldogság. Úgy tűnik, Egyeske (eredetileg domináns, később depressziós alárendelt, illetve félős, külön ketrecbe kerülős, harapós) is kezd megnyugodni, már nem olyan agresszív. Jó, hogy visszakerült az eredeti ketrecébe.

Ez a hét elég zűrös, beadandók, munka, lakás, hétfő zh, Kedvesnek 16-án záróvizsgák, nekem is lassan vizsgaidőszak... A héten házi koszton éltünk, Anya mindig küldött fel valamit, illetve kétszer pizzát rendeltünk, egyszer pedig a Kedves a munkahelyén kínait evett.

Egyelőre a konyha 95%-os, berendezve, kitakarítva, még a mikrót kell kitakarítani (azt mi hoztuk), illetve kitalálni, a gépek hogy férnek el a legjobban, meg fel kell tölteni a készleteket. A fürdőben a WC kitakarítva, ott a csempe is letörölve, meg a tolóajtó. A ruhák a szekrényben, a szekrény nagy része kitakarítva (hatalmas szekrény, a felső polcokat csak létrával érjük el), a nappaliban a bútorok helye megvan, az egyik redőny helyett reluxa felszerelve, az ajtón hevederzár és reluxa, a bérlő itt hagyott cuccai nagyjából átválogatva.

Egyelőre itt tartunk. Folyt. köv.

Gondolatok

Séta, verőfényes napsütés, enyhe hűvösség és hó - nem is kell több az újnak és izgalmasnak ható gondolatok megszületéséhez. Tavaszi bizsergést érzek, valami újdonságot, erőt és energiát. Lehet, az első mondatban soroltakon kívül az is hozzájárul ehhez az energikussághoz, hogy natúr joghurtitalt és háromféle gyümölcsöt ebédeltem, meg hogy L. M. Montgomery: Anne gyermekei a háborúban c. könyvét olvasom.

Első gondolataim a háborúról születtek meg. Ez abszolút a könyv miatt. A könyvben szereplő Walterrel értek egyet - bár néha Walter valóban lányosnak mondható, ezúttal tényleg ő látta meg számomra a legtisztábban a háborút. Ugyan még egyet sem éltem meg - hála az égnek - de a filmes megjelenítések, vagy tanulmányaim, olvasmányaim alapján cseppet sem nemes, se nem szép dolog a háború. Jó mókának meg végképp nem mondanám. Mocskos, fájdalmas, véres, szenvedős... Igen, a nagy borzalmak közepette is lehet (ó, de még csak akkor lehet igazán!) nagy és dicső tetteket véghez vinni, lehet önfeláldozónak lenni, de nem éri meg az egész... Persze, ha azt vesszük (ez már mostani gondolat), a túlnépesedés ellen tökéletes.

Majd összeszedtem magam és elindultam a dolgomra (ebben nagy ösztönző erő volt a napsütés). Begyűjtöttem Apától a papírokat, elmetróztam a sulihoz - és most nem találkoztam egy ellenőrrel sem, hála az égnek, mivel épp ideiglenes diákot mentem hosszabíttatni, egy napja lejárt. A metróból kijövet szépen nyakvakarászva elkerültem egy valószínűleg krisnás aktivistát, ekkor csak halvány gondolat csillant meg a fejemben, hogy mennyire nem lehet nyugisan sétálgatni, mert vagy a hajléktalanok vagy a milliónyi aktivista közül valaki biztosan megtalál és megszólít - ez már kicsit kezd az idegeimre menni, Szegeden sem szerettem.

Ezután elintéztem szépen a dolgom a TO-n, ahol jó hír fogadott: nem kell ideiglenes diák, nem kell plusz díjat fizetnem, csak kapok egy szép nagy darab papírt, amit hurcibálnom kell magammal - mindezt teljesen ingyen és bérmentve, és még fényképet sem kellett adnom hozzá.

Visszafelé megengedtem magamnak, hogy sétáljak (bár kicsit sietnem kéne a nappal, még be kell vásárolni, du-este pedig megyünk be a kórházba látogatóba), így viszont kihagytam azt a boltot, melynek a kirakatában egy csodaszép lila, könnyű kis ruhácska lógott, 50 vagy 60%-os kedvezménnyel a nyakában. Helyette sikeresen belefutottam egy hajléktalanba (ha már az aktivista megvolt), aki utánam szólt, valami becéző szót használva (drága vagy aranyoskám vagy ilyesmi). Hát megálltam, egy esélyt mindig adok, mondja el a mondókáját, hátha csak útbaigazítást kér. Hát nem azt kért, hanem pénzt, fél kiló kenyérre, hogy "segítsek a néninek". Szegény néni elnyammoghatott volna rajta egy darabig azzal a hiányos fogsorával. Elrebegtem a "Ne haragudjon, de nincs nálam." mondókámat és arrébb siettem. Következő gondolat. Ismét visszakanyarodtam, ezúttal erősebben a sétámat megszakító emberekről szóló gondolatom felé. Az a néni láthatólag nem volt csont sovány, sőt, ami azt illeti, elég jó húsban volt. Valahogy hihetetlen számomra, hogy éhezzen. Valószínűleg hajléktalan sem volt. Majd az a gondolat szökött a fejembe, ami mostanában egyre többször itt szökdécsel: tényleg egyre több a kéregető, vagy csak én nem jártam eddig eleget a mi csodaszép Budapestünk utcáin? Mert nekem egyre többnek látszik és egyre változatosabb szövegekkel állnak elő. De ha akarnék sem tudnék mindegyiknek adni. Na meg ott a bizalmatlanság: a kövér hölgyek és urak valóban annyit koplalnak? Aki azt mondja, kenyérre kell neki, vajon tényleg arra költi? És vajon nem azért nincs kenyérre pénze, mert ami meg volt, azt elherdálta? Tényleg segítségre szorul és ki akar törni a nyomorból, vagy éppenséggel vígan elvan így? Az a kisbaba tényleg az ő kisbabája és szíve csücske, vagy kézről-kézre jár, mint pénztárcanyitogató? És még így is ott van az, amit már mondtam: ha akarnék sem tudnék mindenkinek adni. Csak elkedvetlenítenek. Nem szeretem magam, hogy valami sablont motyogok, ahogy ők is sablont mondogatnak; hogy megzavarják a sétámat vagy ácsorgásomat és hogy így esetleg nem annak segítek, akinek tényleg szüksége lenne rá. Annyiban megállapodtam magammal, hogyha valaki ételre kér tőlem pénzt, és van nálam valami ételféleség, akkor azt odaadom neki.

A múltkor is, már Gödöllőn is, ahogy leszálltam a vonatról, ki volt az első, aki megszólított? Hát nem az édesanyám, aki a kocsiban várt rám, hogy hazavigyen, hanem egy hajléktalan, aki ételre kért pénzt. Szegény, nem járt jól velem, ugyanis diétázom, így csak egyharmad zacskó bio kölesgolyó volt nálam, de azt odaadtam neki. Megköszönte, és édesanyám sem csuklott az autóban.

Aztán otthon a nővérem mesélt ehhez kapcsolódóan egy saját élményt. Figyelem, a női dolgokra érzékeny férfiak ezt a bekezdést ugorják át! Mikor ment a reptérre, odament hozzá egy férfi és egy nő, hajléktalanok, a férfi megszólalt, hogy a barátnőjének tamponra kéne pénz. Nővérem mondta, hogy pénzt nem, de tampont tud adni (ott volt a táskája külső zsebében). Persze erre a férfi nemet mondott, vagy valami ilyesmit, aztán végül a nő szólalt meg, hogy jó lesz az is. És elmentek a tamponnal.

A hajléktalanos gondolatmenetemet egy kirakat halványította el. Teás készletek, dobozok voltak kint, és úgy döntöttem, a séta mellett azt is megengedem magamnak, hogy megálljak és megnézzem a kirakatot. Megpillantottam egy szivecske alakú teatojást, be akartam menni a boltba, hogy megvegyem - ha ezt látta volna a néni, hogy én vásárolni akarok... - de sajnos zárva volt. Majd talán legközelebb.

Sétámat folytattam a Ráday-n, és újabb gondolatom támadt. Cirkálnak a mindenféle felsőoktatási törvényjavaslatok - amit őszintén bevallom, már nem tudok követni - hát én is gondolkozgatom néha róla. Valahogy tényleg csökkenteni kéne az egyetemisták létszámát, kiszórni a nem motivált csellengőket. A könyvben, amit olvasok, még milyen nagy szám volt a főiskola, mennyit tanultak a felvételire és milyen keményen tanultak az egyetemi évek alatt is (és mennyi ösztöndíjat tudtak kapni). Aztán az ugrott be, hogy miért is nincs szóbeli felvételi az egyetemeken? (lehet, hogy valahol van, de én még nem hallottam róla) Az érettségi nem elég. A középiskolákba is egyre több helyen van külön felvételi - és megéri, tudomásom szerint. Nem a tananyaggal kapcsolatos kérdések hangoznának el, hanem egyfajta állásinterjú lenne. Bizonyítsa be a diák, hogy ő valóban motivált, tud és akar is tanulni, vannak céljai és nem csak lébecolni szeretne az egyetemen. Persze, megvan az esély itt is arra, hogy hazudjunk, vagy arra, hogy elfogult "vizsgabiztosokba" botoljunk... Ezért a terv nem tökéletes, de szerintem összességében nem rossz. Ha csak betanul is a diák egy szöveget, de legalább gondolkozik a témán, és talán a sok mondogatás által beágyazódik ez a gondolat és valósággá válik.

Ezután átvágtam a Bakáts téren, és megláttam egy volt gimis osztálytársamat. Ezen a napon valahogy olyan voltam, aki nem hagyja elmenni maga mellett a volt gimis osztálytársát, akit évek óta nem látott. Hát utánaszóltam, gyorsan felfrissítettem a memóriáját, hogy ki is vagyok, puszi-puszi, gyors kérdések, végül is megállapodtunk, hogy ha szerveződik egy osztálytalálkozó, akkor számíthatunk rá, fent van ő is facebook-on és most ő is Pesten tanul. Ettől még jobb kedvem lett, megfogalmazódott bennem az a gondolat, hogy blogbejegyzést fogok írni, meg az, hogy idén még nem írtam újévköszöntő bejegyzést, hát ez azt hiszem, alkalmas annak.

Erre az évre a Győzelem és Siker kártyát húztam - az elnevezések magukért beszélnek. Azt az instrukciót kaptam, hogy határozzam meg, milyen céljaim vannak. Hát céljaim és elhatározásaim a 2012-es évre a következők:

- elintézni az összes kreditátviteles ügyet az egyetemmel - folyamatban

- lefogyni, visszanyerni az alakomat (na nem azt, amikor nem lehetett elhinni, hogy elférnek bennem a belső szerveim, hanem egy pár kilóval későbbit), fittséget és izmot szerezni és ezt az életembe valahogy beépíteni - diéta folyamatban, mennek lefelé a kilók és a pocak is, és egyre többször sétálok a lift helyett (5. emelet), de izomszerzés még erősen folyamatban

- elfogadni és valahogy belehelyezkedni a felnőttségbe - mert már betöltöttem a huszonegyet, és a könyvben pl. olyan 15 éves kortól számítanak felnőttnek a gyerekek, 17 évesen már taníthatnak - ez egyelőre függőben, az anyagi függetlenség sokat jelentene, próbáltam is jó átlagot szerezni, de örülök, ha kb. 20 ezret kapok

Itthon pedig kiderült, hogy a Kedves még el van egy darabig a munkahelyén, úgyhogy van időm bevásárolni, és csak utána indulunk a kórházba.

Háziasszonnyá válás - apró praktikák

Kezdő háziasszony visszatér!

Egy ideje háziasszonyként próbálok funkcionálni kedves párom mellett, hát nem mindig könnyű.

Nehézségek: két személyre kell főzni, és a két személyből egy meglehetősen kevésszer szeret egy fajta kajából enni (kivéve a lasagnét), úgyhogy nagyon kell figyelni, mennyit süt-főz az ember.. Főleg, hogy én kb. 5 főre tanultam meg főzni.

Ott van a suli is, nincs mindig idő főzni.

Annyiszor romlott már ránk étel, ami után mindig összezuhantam, majd újabb erővel folytattam a kísérletezést - hogy legyek jó háziasszony, aki finomakat főz, gazdaságos, és nem romlik rá a kaja?

Apróbb praktikák:

- a fél adag csodás megoldás. Persze, adódik ebből a probléma: kinyitott konzervvel, ami félig van, mit kezdjen az ember? Fél karfiollal mi legyen, ha már elég volt a karfiolból? Stb. Stb.

--> fagyasztó! Eddig én nem igen használtam, valahogy nem voltam ránevelve, nálunk szinte mindig minden elfogyott, lévén nagy a család. De kész ételeket remekül el lehet tenni a fagyasztóba (pl. megcsinálhatom az egész tepsi rakott karfiolt, és a felét elteszem a fagyasztóba). Arra kell figyelni, hogy frissen (de ne melegen) tegyük el, akkor tuti nem lesz gond a bacikkal. Pl. pizzatésztát is remekül lehet lefagyasztani! Ez megoldja a kettes számú problémát is (suli, időhiány), mert így ha nagyon nincs idő főzni, csak elő lehet kapni valamit a fagyasztóból, ami kis idő múlva fogyasztható. (Ne felejtsük el időben kivenni!)

- meg kell tanulni, mit lehet kezdeni a felbontott konzervekkel, a kimaradt tojásfehérjékkel...

--> pl. kukoricát lehet salátába vagy rizsbe is tenni. A pizzaszószos konzerv tartalmát is le lehet fagyasztani! A tojásfehérjét is le lehet fagyasztani! Vagy, ami még jobb, reszelt sajtot, lisztet és panírmorzsát keverni bele és olajban kisütni! Egyszerűbb, mint a rántott sajt (nem folyik ki), és nagyon finom!

Problémát okozott számomra az is, ha el voltam csúszva a hozzávalók feldarabolásával, és a lábasban a többi már épp kezdett megégni, vagy kifutni, vagy ha jött egy telefon és nem tudtam a rántott dolgokat kellő gyorsasággal forgatni.. Egyszerűen nem voltam elég rutinos ahhoz, hogy ezeket a helyzeteket kellő nyugalommal el tudjam intézni. Pedig egyszerű a megoldás: le kell venni a tűzről az edényt! Így nem ég oda semmi, de a gázzal se kell a későbbiekben bajlódni, hogy újra meggyújtsuk. Végtelenül egyszerű és banális megoldás, mégis, amíg nem szokott rá az ember, nagy gondot tud okozni az odaégés megakadályozása. (legalábbis nekem)

Úgyhogy ismételt energiával és lendülettel fogok bele a háziasszonyi lét feladataiba ezekkel a praktikákkal a birtokomban! Mert ami biztos, jó háziasszony csak gyakorlással lesz az ember lányából :)

Egy kis napfény

Tegnap, miután eljöttem a fodrászomtól és negyed óra buszmegállóban való vacogás után végre felszálltam a 260-as buszra és leültem, a nap - több napos pihenő után - kisütött! Élveztem a napfényt és vigyorogtam bele a világba. Közben Vanessa Carlton szólt a fülemben.

Egy 10 éves forma kisfiú mellé ültem le egyébként. Valami fúvós hangszer volt a kezében (szépen táskában, nem tudtam megítélni, milyen hangszer lehetett pontosan), azt igazgatta a kis kezei között, látszott, hogy készülődik leszállni. Én meg csak néztem a kis kezeit, a rövidre vágott aprócska körmeit, és legszívesebben megfogtam volna. A napokban máskor is rám jött már ilyesmi érzés.. Egy kislány mellett mentem el, és legszívesebben megsimogattam volna a fejét.

Aztán a kisfiú megszólalt, hogy ki tetszik engedni? Hát kitetszettem... Tetszik.. ehm. Öregszem. Aztán ott állt az ajtónál, én meg csak néztem és mosolyogtam. Fülvédős nagy sapija volt, kis takaros kabátkában, cipőben. Biztos pszichopatának nézett, hogy mit mosolygok rá. Aztán csak nézelődtem végig a buszon, meg ki a napsütésbe és mosolyogtam. És olyan tök jó érzésem volt, hogy minden szép és jó, és hogy mindenki felé boldogságot szeretnék árasztani. Volt még egy srác is, szintén zenével a fülében, ő is így mosolygott bele a világba.

Persze aztán kiderült, hogy elmarad az órám, mert beteg a tanár, és szólt neptunon, de én bizonyos procedúrák elhúzódása miatt még nem tudtam neptunon felvenni azt a tárgyat.. úgyhogy én nem tudtam róla. Sebaj. Ugyanazt csináltam, mint amit órán csináltam volna: dolgoztam a műhelyemen. Utána úgyis volt szondi teszt felvétel. Hamarosan megtudhatom, milyen pszichés betegségekre vagyok hajlamos. ;)

A jókedvem nem tört meg. Ma ugyan kissé lebetegedtem, de a jókedv még mindig tart! Annyi biztos, hogy ma nem szoknyában megyek suliba. És a TO-ra is csak holnap megyek el.

Ezúton üzenem azoknak, akiket letör a zord időjárás, hogy ennek is megvannak a maga örömei! Jól felöltözve el kell menni egyet sétálni, ki a friss levegőre. Aztán hazamenni, venni egy forró fürdőt és inni egy jó forró teát - netán egy kis forralt bort. Itt a téli gyümölcssaláta ideje, naranccsal, befőtt meggyel, kivivel, mindenféle jóval... Na meg a korcsolyaszezon is itt van lassan! A séta után egy tévé elé bevackolás is jó program lehet. A hidegben a hölgyek jobban fáznak, ideális terep az udvarlásra! ;) Jaj és hát az olvasás! Egy bögre meleg tea vagy kakaó, a kedvenc fotelünk, meleg pléddel, egy jó könyv, és máris arra utazunk, amerre csak szeretnénk. Az összes benti munkálat is sorra kerülhet, hogy már nem vágyunk annyira ki a szabadba, a tanulásra is könnyebb így koncentrálni. Most írjátok meg a következő best sellert! Zrínyi is csak télen írt (bár a Szigeti veszedelmet kihagyhatta volna).

Szóval csak mosolyogva, fel a fejjel! Egyetek és igyatok jókat, sétáljatok nagyokat!

Segítség kérés - Általános lélektan műhelymunka

Kedves Olvasóim!

Az egyetemen pszichológiát tanulok, most vagyok másodéves és az általános lélektan műhelymunkámhoz kérném a segítségeteket.

A műhelymunkám témája a középkorú magyar nők összehasonlítása aszerint, hogy tagjai-e valamilyen közhasznú egyesületnek/szervezetnek vagy sem, hogyan érzik magukat a bőrükben, mennyire szoronganak, illetve mi motiválja őket tevékenységükben.

Ehhez a munkámhoz lenne szükségem minél több 40 és 55 év közötti hölgyre, akik gyermekeiket már felnevelték (legkisebb gyermek nagykorú) vagy gyermektelenek.

Megvan az online változat végre.

Kérek minden kedves Olvasót, hogy ha rá nem is illik a leírás, de ismer olyat, akire igen és akit esetleg érdekelhet a dolog, továbbítsa neki az információt!

A kérdőív kitöltése után egyéni és összesített értékelést is szívesen adok annak, akit érdekel.

Előre is köszönöm a segítséget! :) Szép napot!

Ui.: Aki személyes kiértékelésre vágyik, az írjon nekem, és doc. formátumban elküldöm neki a kérdőívet, azt küldje vissza kitöltve és e-mailben elküldöm az értékelést. Aki az összesített eredményekre kíváncsi, az is küldjön nekem egy e-mailt!