2015. július 24., péntek

Anyaság

2015. június 14-én, 12.28 perckor megszületett a kislányunk, Rebeka, 4130 grammal és 55 centivel.

Most is itt alszik a vállamon a sósszsák, a 16-ai vizsgálaton 5370 grammnak mérték, és 58 centinek.
A szülésről majd később. Most az anyaságról való írás tombol bennem inkább.
Azt írnám, hogy senki nem mondta, hogy ilyen nehéz lesz, de valószínűleg csak nem akartam meghallani, elhinni. Hiszen velünk minden másképp lesz... Hát nem lett. Hogy az első 3 hétben le vagyok tiltva arról, hogy a gyerekkel sétálgassak? Mindenki körbeugrál és ellát, nekem meg nincs más dolgom, mint enni-inni, aludni (hogy legyen elég tejem) és etetni. Meg eleinte napjában 6x átöltözni, mert elönt a tej (a módszer bevált, lett elég tejem). És nem, ez nem jó... 1 napig oké, hogy kiszolgálnak, de 3 hétig... és persze a baba legjobban séta közben nyugszik meg, de én nem sétálhatok vele... akkor sír. Valaki segítsen. Az első pár nap után, mikor már kiheverte a szülést, bennem is lecsengtek az ujjongó hormonok, akkor megőrjít a sírása, elkezd hiányozni az alvás és jön a babyblues. Hiába tudom, hogy ez a hormonok játéka, és ez normális, akkor sem könnyebb. Nem segít. Először jött a szar anya vagyok érzés, aztán a baba sajnálása, hogy valami rossz neki, azért sír, aztán néha már csak unom, és/vagy dühös vagyok, hogy miért sír, miért nem alszik/játszik szépen... Persze jöhet a bűntudat is, hogy hogy érezhetek ilyet, hogy mondhatok olyat a babának, hogy most már kicsit unalmas, amit csinál... Bár ez az érzés kevésbé jött. Most már nem érzem magam szaranyának. És megértem anyát, miért vágott be az éjszaka közepén az autóba is vitt el autókázni.

Néha azt érzem, legfőképp egy eszköz vagyok, amelynek annyi a feladata, hogy biztosítsa a baba túlélését. Lesem az órát, mennyi idő van a következő etetésig, ami kánikulában volt, hogy óránként történt, máskor 2 óránként, amúgy meg 3 óránként kellene, de lehet, hogy alszik egy nagyot, és 4 óra lesz belőle. Éjszaka meg 5-6-7 óra is eltelhet két etetés között (friss: ma 8 óra is eltelt).
Éreztem, hogy kezdek megszűnni annak lenni, aki voltam. Egy csinos egyetemista kismamából hirtelen kisgyermekes anyuka lettem. Egészen más világ. Először lebontom az addigi személyiségem, aztán valahogy újjáépítem, integrálom ezt az új ént. *még folyamatban* (most itt pukizik, amivel meg jól felébresztette magát)

Nem hiszem, hogy erre nagyon fel lehetne készülni.
Mert magam sem tudtam, hogy a testi változások közül (amiket amúgy sem lehet előre megjósolni, mik lesznek), a köldököm fog a legjobban zavarni. Persze, tele vagyok csíkokkal. De amúgy is kinőttem már a miniszoknyás korból, a strandon meg pont leszarom, hogy csíkos vagyok. Meg felszedtem pár kilót, de az majd lemegy (alig várom, hogy menjek úszni és biciklizni!), a melleim is megváltoztak, de a köldököm... Az az identitásom része volt - ezek szerint. Pedig már teljesen köldökszerű most is, de nem az enyém, nem olyan, hiányzik. Remélem, még fog valamelyest visszaváltozni. De eszembe sem jutott előtte, hogy ez ennyire fog majd zavarni (persze eltörpül a babával kapcsolatos nehézségek mellett).
Vagy hogy a hosszú hurcolászásokban az a legrosszabb, hogy leizzadok és ragadok. Nem is a fáradtság, a ragadás, a rossz komfort. Hogy büdös vagyok (egy darabig megpróbáltam a baba kedvéért dezodor nélkül lenni, de elég volt - engem jobban zavar az izzadtság, és az új testszagom, mint őt a dezodor). Vagy esetleg nagyon éhes.
Meg úgy egyáltalán, hogy hogy fogom bírni, hogy milyen lesz a baba. Szóval nem hiszem, hogy megérte volna várni, akkor sem lettem volna okosabb. A tökéletesen előkészített babaszoba sem segített volna. Ki tudja megjósolni, mitől nyugszik majd meg? Jó, ha van itthon pár alternatíva, de úgy is improvizálni kell. Labdán pattogás, pihenő szék, fürdetés, csobogó víz, zene...?

Meg hiába hiszem, hogy simán belehelyezkedek az anyaságba. Arról, hogy mi is az anyaság, mivel jár, akkor lesz igazán fogalmam, amikor már benne vagyok - akkor meg már kvázi késő :P Legalábbis nem adom fel, az biztos.
Ha előre tudnák, milyen fájdalmas a szülés (vagyis inkább a vajúdás), milyen nehéz egy csecsemővel, biztos jóval kevesebben vágnának bele - gondolom először. De igazából a természet jól kitalálta - hiába ragaszkodom görcsösen az emlékekhez, hiába írom le, úgyis elhalványodik, úgyis elfelejtődik a fájdalom és a nehézség mértéke. (És jön a következő.) Ha már a babát nem készítik fel rendesen a külvilágra (pl. fejletlen emésztőrendszer és ezért hasfájás), akkor legalább az anyát megtanítják felejteni. Meg amikor jó, akkor nagyon jó, és akkor olyan ügyesnek érzem magam, és a világ legjobb babájának Rebekát :) Már biztos el is múltak a nehézségek... Aztán persze nem. Ha az egyik el is múlik, jön egy másik. De a lényeg, hogy eszik eleget, fejlődik rendesen, láthatólag erős is, a mozgásfejlődése is rendben lesz, van tiszta alvó helye, a pelenkát eleget cseréljük rajta és fürdetve is van, és megkapja a szükséges gyógyszereket, kezelést (oltás, köldökápolás, pocakra Infacol, szemcsepp). És szeretve van. Sok ember által. Fel fog nőni, anélkül, hogy a csecsemőkora maradandó lelki sérüléseket okozna neki, és le fog érettségizni. Pont.
Szóval azt hittem, csak úgy belehelyezkedem majd, nekem menni fog. Kívülről könnyű így gondolni, aztán vagy sikerül, vagy nem. Ahogy idén is elterveztem, hogy mennyit fogok befelé figyelni, festeni, naplót írni, stb... Rá kell jöjjek, hogy nem azért élek (éltem) ilyen pörgős életet, mert kell, pedig mennyire vágyom a hosszú pihenőkre, lassú életre, nem. Én ilyen vagyok, igazi duracell nyuszi. Rövid alkalmakra nagyon bele tudok merülni a pihenésbe, alkotásba, de kell más is, kell a kimozdulás, emberek, tervek. Tervezés és szervezés. Aztán mostanában jó, ha az egy napi feladatomat meg tudom csinálni (persze a baba ellátása mellett) - úgy mint hajmosás, e-mail írás, stb.

De ma éppen jó, nagyon jó. Rátaláltam az aktuális csodaszerre: gyakori fürdetés és hordozás, ha aludni akar. Így viszonylagos nyugi van. És aktív tudok lenni. Meg a héten kiderült, hogy cumiból is szépen eszik (és nem köpi ki utána az anyamellet sem), szóval heti egyszer mondjuk lehet cumiztatni is, és el tudok majd menni úszni mondjuk :)




Ezt a bejegyzést 2015. július 21-én kezdtem el, és összesen 6 részletben sikerült megírnom.

4 megjegyzés:

Macska írta...

Gratulálok És jó hallani felőled, felőletek! Köszi az írást, nagyon jó! :) <3

Dorka írta...

Köszönjük és köszönöm :)) jó volt már hírt adni, és nem csak lopva követni másokat (pl. Téged) :P

szaboreni írta...

Huhh, ez most szívemből szólt...tegnap volt két hetes a kislányom, és nagyon hasonló érzések emésztgetnek (szintén első baba, van bennem is bűntudat, fáradtság miatt türelmetlenség) De milyen igaz, hogy az anyukák tanulnak meg felejteni (az elviselhetetlen fájdalom két hét távlatából már egész könnyed menetnek tűnik a kialvatlanság nehézségeihez képest). Hajrá nektek is!

Dorka írta...

Köszönöm Reni! Kitartást Nektek is! Egyre jobb lesz! :)