Életünk

Tényleg fogok írni arról, milyen a kétgyermekes lét, de még előtte...

Az éjszakai szoptatásokat én ülve, egy másik szobában ejtem meg, egyelőre így kényelmes, úgyis pelenkázni kell még előtte a csöppet. Viszont az ébrenmaradás sokszor nehézséget okoz, pedig szeretnék nem ráborulni a babámra. Ezért elkezdtem telefonozni, az felébresztett. Pár éjszakás kósza szörfölgetés után úgy döntöttem, szeretném értelmesebben eltölteni ezt az időt, értelmesebben, minthogy a Facebookot görgetem és görgetem. Könyvet is írhatnék, de telefonon, fél kézzel nem az igazi. Szóval elkezdtem ted-es videókat nézni (vagyis olvasni, hang nélkül, felirattal). Egész pontosan ezzel indítottam, mert a Facebookon szembejött velem. Aztán egy-két klassz után már túl sok idő ment el a keresgéléssel. Majd Anya megemlítette, hogy nővéremnek van egy listája, amit ajánlana. Elkértem tőle, és az utolsó előtti a listából, nos. Végigbőgtem. Szoptatás közben. (Nővéremet le is teremtettem, mégis hogy gondolja, hogy ezt nekem berakja a listába, kisegyermekesként!) Nézzétek meg.

Ilyenkor eltörpül minden probléma, a hisztik, a kialvatlanság, a nulla énidő (na jó, már egy picit több), az, hogy alig van olyan ruhám, amibe beleférek, hogy sokszor úszik a ház... Ezek mind eltörpülnek ilyenkor, és csak azt érzem, hogy hálás lehetek. Van két gyönyörű, egészséges gyermekem. És nem vagyok velük egyedül. A férjem egészséges, erős, és én is. És milyen törékeny ez, de most mennyire jó.

Aztán tovább is gondoltam kicsit. Milyen nehéz döntés lehetett, hogy gyermeket vállaltak. De milyen jó, hogy van egy pici belőle. De milyen nehéz lehet ez majd egy következő társnak. A kislánynak, aki nem ismerhette az apját. Aki valószínűleg egy másik férfit fog apjának tekinteni. És milyen nehéz lehet a nőnek. Már az is óriási teljesítmény, hogy nem bőgte végig, hogy ezt az üzenetet továbbadta.

Ma egy másik videót néztem. Ezt. A leghosszabb longitudinális vizsgálat. 75 év, a 4. projektvezető. Már ez magában elképesztő. Ez a teljesítmény. Szóval kiderült, annyira nem meglepő módon, hogy nem a pénz, nem a siker, nem a nagy ház az, amitől hosszú, egészséges életünk lesz. Hanem a kapcsolataink minősége. Egyelőre minden esélyem megvan akkor a hosszú, egészséges életre :) Ez szuper! Ápoljátok Ti is a kapcsolataitokat!

Júliusi Juli

Nagynéni lettem! Az én drága Juli unokahúgom, anyukájával összebeszélve július 9-én, reggel 8.29-kor látta meg a napvilágot - így nővérem nyerte a fogadást a napot illetően, a haskörfogatot illetően pedig a férjem. Szerencsére el tudtam menni a munkából, így már pár órásan láthattam őt.

Juli, ez a bejegyzés a Te születésed napjára készült.

Amikor Hozzád indultam, szakadt az eső, a pályaudvarig a 4-es metróval mentem, amit a Te születési évedben adtak át. Délutánra kisütött a nap is. Sajnos Metropolt már nem találtam, pedig nem lett volna rossz egyet eltenni emlékül...

Mindenesetre, ami az eszembe jut:

• Az említett 4-es metró
• Orbán Viktor a miniszterelnök (megint)
• A rádióban olyan zenék szólnak, mint Janicsák Veca: Ének az esőben, Ákos új dala (a címe nem ugrik be), Rúzsa Magdi: Nélküled, Kasza Tibi: Hello idegen, ... legalábbis a Class fm-en ilyesmik mennek. (és a Linkin Park új albuma vacak)
• Idén szeszélyes a nyár, hol esik, hol süt a nap, de a gyümölcsök elég hamar bejöttek, jó kis eper- és cseresznyeszezonunk volt
• + este eszembe jutott: foci vb alatt születtél, és a németek 7:1-re megverték a brazilokat (otthon)

Nem tudom, mit érné meg még leírni... Te voltál az első újszülött, akit láttam, és fotóztam Rólad egy sort, és bár életed második pelenkázását premier plánból láttam, mégsem fotóztam le - valami mást kell majd mutogatnom az első fiúdnak.

Ja, és ha Pesten maradunk, akkor remélem, én leszek a menő pesti nagynénid ;) (de sose hívj Dorka néninek!)

Puszillak!

Mi történt még 2014-ben eddig, vagy pont július 9-én? (és nincs valakinek véletlenül egy július 9-ei Metropolja?)

A felnőtté-válás és a változó anya-lánya kapcsolat

  A levlistánkra érkezett egy felhívás a Life Garden-től, mely szerint pszichológia szakos hallgatók (már nem csak ELTE-sek) munkáit várják, a legjobbak persze megjelennek az oldalon, az első helyezett még pénzjutalmat is kap. Gondoltam, most már itt az ideje, hogy az egyik műhelymunkámat végre összefoglaljam, az a felvételi miatt sem árt, meg amúgy is közzé akartam tenni itt a blogon is. Úgyhogy azt, amelyik nekem a legkedvesebb volt, összefoglaltam 2 oldalban (elég nehéz feladat volt), most pedig itt is közzé teszem, kicsit bővített és szerkesztett, tördelt formában.

A felnőtté-válás és a változó anya-lánya kapcsolat

- az anyagilag még szüleiktől függő fiatal lányok körében –

  Manapság egyre több fiatal felnőtt választja egzisztenciális okok miatt, hogy a szüleinél marad, vagy ha mégis sikerül elköltözniük, gyakran továbbra is kisebb-nagyobb anyagi támogatásra szorulnak. Felnőttek-e ezek a fiatalok? Mitől lesz valaki felnőtt? Hogyan változik a szülő-gyerek, illetve anya-lánya kapcsolat a felnőtté-válás során? Milyen konfliktusforrások lépnek fel és hogyan lehet ezeket megoldani?

  A felnőtté-válás folyamata jelentősen megváltozott az elmúlt évtizedekben (Susánszky, 2009). A serdülőkor alsó határa a nemi éréstől számítódik, ám hol van a felső határa? Honnantól kezdődik a felnőttkor? Ennek a kérdésnek a megválaszolására számos elmélet született, én ezek közül a Vaskovics-modellt (Vaskovics, 2000) emeltem ki, mely szerint a felnőtté-válás 5 lépcsőben történik:

• jogi értelemben vett leválás
• közös fedél alól történő elköltözés
• anyagi-pénzügyi leválás
• önálló döntést eredményező leválás
• öntudatosulás

  Magyarul, ha valaki betöltötte a 18. életévét, elköltözött a szüleitől, önellátó, képes önálló döntéseket hozni – különösen a partnerválasztás terén – és önmagát felnőttnek érzi és kezeli, akkor nevezhető felnőttnek. De nézzünk körbe, hány fiatal felel meg ezeknek a kritériumoknak egyszerre?

  Kutatásom középpontjába kilenc fiatal (20-27 éves) lány, nő került, akik az 5 kritériumból a harmadikat nem ugrották meg, azaz: 18. életévüket betöltötték, életvitelszerűen már nem a szülői házban élnek, sőt párjukkal közösen (élettársi/házastársi viszony) élnek, de rendszeres, vissza nem térítendő anyagi segítséget kapnak a szüleiktől. Az öntudatosulást csak a kiválasztás után mértem, személyes hatékonyság kérdőívvel (Gyarmathy, 2000), emellett interjút vettem fel velük.

  A „személyes hatékonyság” egyfajta rámenősséget sugall, ez annyiban igaz, hogy az egyén saját érdekeit érvényesíti, ez akkor nevezhető hatékonynak, ha önbizalmon, saját magunk és mások elfogadásán és egyenes kommunikáción alapszik (Gyarmathy, 2000). Úgy gondoltam, a teszt eredménye összefüggést mutathat azzal, ki mennyire érzi magát felnőttnek, azonban ez nem nyert alátámasztást, a legnagyobb személyes hatékonysággal egy olyan lány rendelkezett, aki csak „inkább felnőttnek” érezte magát, nem teljesen felnőttnek, akik teljesen felnőttnek érezték magukat, átlagosan ők érték el a legalacsonyabb pontszámot. A felnőttség-érzet úgy néz ki, mástól is függhet, és érdemes is megemlíteni, hogy akinek a legmagasabb lett a személyes hatékonyság pontszáma, az emelte ki ezt (illetve ennek megfeleltethető jellemzőt), mint felnőttségi kritériumot.

  A felnőtté-válással változik a szülő-gyerek kapcsolat, én az anya-lánya kapcsolatra helyeztem a hangsúlyt.

A pozitív anya-lánya kapcsolat növeli a lány élettel és saját magával való elégedettségét (Onayli, 2010), illetve a felnőtt nő ellenálló-képességének forrása is lehet (Wahers, 1988), továbbá Friedman (1980) szerint a lánynak pozitív kapcsolatot kell kiépítenie az anyjával ahhoz, hogy érett felnőtt nővé válhasson. Williamson (1981) szerint az intim, meghitt felnőtt anya-lánya kapcsolat úgy jöhet létre, ha törekszenek arra, hogy egymást magukkal egyenrangú, független felnőttként elismerjék.

  De hogyan lehet létrehozni és megtartani ezt a pozitív kapcsolatot? Mik azok a konfliktusforrások, amik esetleg ezt megakadályozzák? Hogyan oldhatjuk meg őket?

  Fingerman (2001) szerint a leggyakrabban beszélt témák anya és lánya között a lány gyermekei, párja, testvérei és az édesapja.

  A lányok az interjúk alapján valóban gyakran beszélnek anyjukkal a párkapcsolatról (anyáéról és lányéról is) és a közös családtagokról. Emellett számos gyakori beszédtéma felmerült még: gyermeknevelés, kultúra, világnézet, olvasmányok, történelem, tanulmányok, munka, divat, főzés, filmek/TV-műsorok/sorozatok, mindennapi történések és a szex.

  Ezeken kívül a lányok még szívesen beszélgetnének anyjukkal az anya dolgairól, múltjáról, gyermeknevelésről, családi élet működéséről, lelki dolgokról, párkapcsolatról, jövőről, kettejük viszonyáról vagy a lány dolgairól.

  A leginkább konfliktust okozó témák Jones és Nissenson (1997/2001): Anyák és lányaik c. könyve, illetve Clarke, Preston, Raksin és Bengston (1999) cikke szerint:

• pályaorientáció
• lány párkapcsolata
• életvitel
• értékrend
• pénzkezelés
• felnőttnek/gyereknek kezelés
• a múlt sérelmeinek felemlegetése (elsősorban a lány részéről)
• kommunikációs, interakciós mód, stílus

  Az interjúk alapján ezek valóban konfliktusforrást jelentenek, de ezek mellett még felmerültek

• közös családtagok (pl. több pénzt kap a láblógató, bulizós báty)
• kapcsolattartás (a lánynak túl gyakori vagy az anyának túl ritka)
• politika (eltérő nézetek)
• pénz (úgy érzi, keveset kap, anya úgy érzi, a lány nem jól osztja be)

  Ezekre a legjobb megoldás a Jones és Nissenson (1997/2001) könyv szerint, ha a két fél tiszteletben tartja egymást, elismerik a másikat, mint velük egyenrangú felnőttet, próbálnak vele nyitottak, elfogadóak és empatikusak lenni. A véleménymegfogalmazásban fontos azt megtanulni, hogy az ne legyen bántó és ne próbáljuk ráerőltetni a másikra. Az átállás nehéz, mivel a lány nemrégiben még tényleg lány volt, akiért a szülő volt a felelős, de az anyának idővel el kell engednie lánya kezét, és reménykednie, hogy eleget tanított neki az évek alatt. Ellenkező esetben a kapcsolat valószínűleg megromlik, esetleg megszakad.

  A problémákra, konfliktusos helyzetekre számos megoldást alkalmaznak a résztvevők, illetve számos reakció számít náluk szokványosnak (ami nem feltétlen jelentett tényleges megoldást). Ilyen például, hogy:

• az anya vagy a lány kilép a konfliktusos szituációból
• a lány enged az anyai véleménynek
• a lány bocsánatkéréssel próbálja a konfliktusokat megoldani
• sírás
• kiabálás

  Azonban a lányok nagy részének fontos, vagy fontos lenne a nyugodtabb konfliktuskezelés, egymás felé nyitott és empatikus hozzáállással, illetve egymás függetlenségének, egyenrangúságának elismerésével. Ehhez pedig az kell, hogy benne maradjunk a szituációkban és foglalkozzunk az adott problémával.

  A konfliktusos témák mellett a könyv került, illetve tabu témákat is megemlít, ezek pedig a szexualitás és a pénzkezelés.

  Az interjúalanyoknál itt felmerült a szex, de a pénz nem, emellett viszont megjelentek a lány tanulmányai, a lány párkapcsolata, a lány – anyja számára – nem megszokott viselkedése (iszogatás, hajnalig bulizás) illetve a lány jövője.

  A felnőttség kritériumaként az anyagi függetlenség vitte a pálmát (valószínűleg nem véletlenül), de ide sorolták még:

• a párkapcsolati elköteleződést
• a külön élést
• önállóságot és önellátási képességet
• munkaképességet és munkába állást
• céltudatosságot
• felelősségvállalást
• érzelmi intelligenciát
• szellemi érettséget/függetlenséget
• érzelmi leválást
• és a személyes hatékonyságot is

  A nagykorúságot érdekes módon senki sem említette, nem kötötték életkorhoz a felnőttséget.

  Összefoglalva tehát: az átállás nem könnyű, nehéz meghatározni, mikortól számít felnőttnek valaki, számos konfliktus lehet emiatt, de fontos felismerniük az anyáknak, ha lányaik felnőttek és elengedi a kezüket, a lányoknak pedig türelemmel lenniük és éreztetni (és érezni!), hogy felnőttek. Ezentúl már mindketten felnőtt, független személyek, akiknek viszont továbbra is fontos a másik és a vele való kapcsolat – csak egy megváltozott formában.

Ez már inkább mama-unoka kapcsolat, de olyan cukik
fel kellett töltenem ezt a képet!

  Ez volt az a műhelymunka, amit a legjobban élveztem. Az egész Jones és Nissenson könyvet végigolvastam szinte, meg is vettem, sok szakirodalmat olvastam az anya-lánya kapcsolatokról és az interjúforma mélyebb betekintést engedett a témába. Azt láttam, hogy mindegyik lánynak fontos az anyja és a vele való kapcsolat. Arra is volt alkalom, hogy egyes kérdéseim "betaláltak" és elgondolkoztatták a lányt, ezeknek mindig örültem, amikor éreztem, igen, elértem valamit. Nem csak nekem volt fontos az interjú, hanem a lánynak is. Ezúton is szeretném megköszönni mind a kilenc leányzónak a segítséget és az őszinteséget, megnyílást!

  A lányok anyáik részéről azt értékelték például nagyon, ha bátorították őket céljaik elérésében, ha teret hagytak saját vágyaiknak, nem erőltették rá a sajátjukat.

  Én a lányok szemszögére helyeztem a hangsúlyt, a könyv az anyákéra. Ott merülnek föl azok a dilemmák, hogy hogyan mondjam meg a lányomnak, ha nem gondolom, hogy hozzá kéne mennie a vőlegényéhez (megmondjam-e neki?), vagy hogy talán le kéne fogynia, mert kövér... Vagy ha félek, hogy nem fog megélni, ha x foglalkozást/tanulmányokat választ. A pénz külön megnehezíti a dolgot. Ha az anya pénzt ad a lányának, megmondhatja-e neki, hogy mire költse? Hogy "Lányom, majd ha már eszel rendesen és még marad pénzed, akkor menjél bulizni." illetve az "Amíg az én kenyeremet eszed...". Az ilyen hozzáállás nehezíti a lány függetlenedési, felnőtté-válási lépéseit, szárnypróbálgatásait. Nehéz megtalálni az egyensúlyt a "hülyeségre nem adok pénzt" és aközött, hogy "tanuld meg beosztani a saját elképzelésed szerint a pénzed".

  Ez a téma még számos kutatási periódust élhet meg, amikor a többi lépcsőt vizsgálnám, majd az apa-fia vagy anya-fia, apa-lánya kapcsolatokat.

Kedves Lányok, Anyák és akár Fiúk, Apák! Szerintetek mitől lesz valaki felnőtt? Milyen lépcsők, kritériumok kellenek hozzá? Hogyan lehet az anya-lánya/apa-fia (stb.) kapcsolatot átültetni a felnőtt életbe és kapcsolati rendszerbe?

(Képek innen, innen és innen.)

És az irodalomjegyzék (ami mindig lemarad):

Clarke, E. J., Preston, M., Raksin, J. & Bengtson, V. L. (1999). Types of conflicts and tensions between older parents and adult children. The Gerontologist, 39(3), 261-270.

Fingerman, K. L. (2001). Aging Mothers and Their Adult Daughters: A study of mixed emotions. New York, NY: Springer Publishing Company.

Gyarmathy É. (2010). Diszlexiás tanulókról – felsőfokon. Budapest: Magyar Tudományos Akadémia, Pszichológiai Kutatóintézete.

Jones, S. & Nissenson, M. (1997/2001). Anyák és lányaik. Budapest: Háttér Kiadó.

Onayli, S. (2010). The relation between mother-daughter relationship and daughter’s well-being. Szakdolgozat. Middle East University – Educational Sciences, Ankara.

Susánszky É. (2009). A magyar fiatalok életminőségének alakulása az elmúlt évtizedekben. Doktori értekezés. Semmelweis Egyetem – Mentális Egészségtudományok Doktori Iskola, Budapest.

Vaskovics L. (2000). A posztadolescencia szociológiai elmélete. Szociológiai Szemle, 10(4), 9.

Wahers, M. (1988). Mothers and daughters. In M. Walters, B. Carter, P. Papp, & O. Silverstein (Eds), The Invisible Web. New York: Guilford.

Williamson, D. S. (1981). Personal authority via termination of the intergenerational hierarchical boundary: A „new” stage in the family life cycle. Joumal of Marital and Family Therapy, 7, 441-452.

Interjú egy családterapeutával

Az iskolapszichológus után most egy, az iskolánkban oktató családterapeutát kértem föl, név szerint Kozma-Vízkeleti Dánielt, hogy válaszoljon e-mailben a kérdéseimre, amit meg is tett, méghozzá nagy alapossággal.

Kozma-Vízkeleti Dániel

Először is mutatkozz be, kérlek! Hol végeztél, mit végeztél, hol dolgozol jelenleg és mióta? Illetve bármit, amit fontosnak tartasz.

Kozma-Vízkeleti Dániel vagyok. 1977-ben születtem Budapesten. 2004-ben végeztem a Debreceni Egyetem pszichológia – történelem – középkori művelődéstörténet specializáció szakán. 2005-ben Családterapeuta vizsgát tettem a Magyar Családterápiás Egyesületnél. Korábban relaxáció, hipnózis és pszichodráma módszereket tanultam.  2008-ban szereztem meg a „Klinikai és mentálhigiéniai szakpszichológus” címet a Debreceni Orvos- és Egészségtudományi Egyetemen. 2012 novemberében Pszichoterapeuta szakvizsgát tettem. A fentiek összegzéseként 2012. december 18-án megkaptam a „kiképző család-pszichoterapeuta” címet.

Eddigi munkáim során módom nyílt megtapasztalni az alkalmazott rendszerszemlélet számos területét: egyetemista korom, azaz 2002 óta folyamatosan veszek részt családterápiák vezetésében, megfigyelő gyakornokként, koterapeutaként, majd önállóan. 2007 óta lehetőségem nyílt bekapcsolódni a családterápia oktatásába is. A családterápiával és családterápiás képzéssel foglalkozó Családi Szolgálatok Ligája Alapítvány kuratóriumi tagja, valamint a Magyar Családterápiás Egyesület Etikai Bizottságának elnöke vagyok.

Hat évig a Debreceni Egyetem Orvos-és Egészségtudományi Centrum Magatartástudományi Intézetében orvosi kommunikációt és pszichoszomatikát oktattam, jelenleg a budapesti Károli Gáspár Református Egyetem Pszichológia Intézet óraadó oktatójaként családterápiát, alkalmazott rendszerszemléletet, párkapcsolati jelenségeket és kapcsolati kommunikációt oktatok.

Dolgoztam Nevelési Tanácsadóban, ambulancián, középiskolákban és humánerőforrás-fejlesztésben pszichológusként. Trénerként és tanácsadóként képesség- és szervezetfejlesztő tréningeket vezettem Szombathelytől Szerencsig, Salgótarjántól Szegedig, 6 fős mikrovállalatnál és 23 000 fős óriáscégnél.

Az elmúlt néhány évben mintegy 75 alkalommal beszéltem a családterápiáról, konferenciákon, televízió-és rádióműsorokban, szakmai és laikus rendezvényeken.

Tudnál beszélni kicsit a családterápiás képzésről?

Persze, szívesen. Magyarországon a családterápiás képzést a Magyar Családterápiás Egyesület (www.csaladterapia.hu) égisze alatt lehet elvégezni. Az Egyesületnek körülbelül 25-30 kiképzője van, szerte az országban. Évente több képzés is indul, különböző helyszíneken és ütemezésben, de hasonló tartalommal és szemléletben: http://www.csaladterapia.hu/tanfolyamok A képzés teljesítéséhez 150 órás csoportos önismeretet kell elvégezni – jelenleg a Családterápiás Egyesület elfogadja a más módszerekben megszerzett önismeretet is, feltéve hogy azt kiképző pszichoterapeuta vezette (az ő névsoruk benne van a Pszichoterapeuta kiskátéban és interneten is hozzáférhető). A képzés megkezdésekor be kell lépni a Magyar Családterápiás Egyesületbe, amely innentől számon tartja a jelöltek előmenetelét. Maga a családterápiás elméleti és módszerdemonstrációs alaptanfolyam 200 órás. Ennek az elvégzése után a jelölt rendszeres és folyamatos szupervízió mellett, az alapképzettségének (orvos, pszichológus, szociális munkás stb.) megfelelő területen elkezdheti a családterápiás munkát. Kétszer 50 órás csoportos, a Családterápiás Egyesület által szervezett szupervízióba kell vinni az eseteket, amelyből az egyik 50 órát kötelezően más kiképzőnél kell teljesíteni, mint akinél az alapképzést végezte a jelölt. Időközben 50 pontot kell összegyűjteni az Egyesület által szervezett szakmai programokon – Vándorgyűlésen, workshopokon. Jellemzően a 3 napos, évente megrendezett Vándorgyűlés 15 pontot, míg egy egész napos workshop 6-8 pontot ér, így 2-3 év alatt, amíg maga a tanfolyam és a szupervíziók is eltartanak, könnyedén össze lehet szedni a szükséges pontokat. Ha minden eddigit teljesítettünk, egy esettanulmányt kell írni, és azt meg kell védeni az Egyesület kiképzőiből álló bizottság előtt, illetve az elméleti felkészültségről is számot kell adni a vizsga keretében. A vizsga sikeres teljesítése esetén családterapeuták, vagy családi tanácsadók lehetünk – ez az alapképzettségünktől függ. Maga a teljes képzési folyamat szerintem leghamarabb 2,5 – 3 év alatt teljesíthető, de inkább 4-5 év, mire az önismeret megkezdésétől eljutunk a családterapeuta címig. Érdekessége a magyarországi képzésnek, hogy a családterápia irányzatai közül mindegyiket meg kell ismerni – sok nyugati országban egy-egy képzés egy irányzat ismeretére készít fel. (Az irányzatok létjogosultsága abból fakad, hogy a családi élet olyannyira komplex, hogy lehetetlen minden aspektusára figyelni. Vannak, akiket a családi szereposztás érdekel jobban, van, akik a család történetére, a családfára fókuszálnak és vannak, akik a kommunikációs jelenségek mentén írják le a család működését – az eltérő figyelmi irány más-más irányzatot jelent.) A képzési rend egyébként részletesen megismerhető a http://www.csaladterapia.hu/csaladterapeuta_kepzesi_rend oldalon.

Mi(k) a különbség(ek) a családkonzultáns és családterapeuta között?

Sőt, van egy harmadik cím is. :) Ma Magyarországon a Családterápiás Egyesület képzését elvégezve az orvosok, pszichológusok, mentálhigiénikusok, pedagógusok és azok, akik felsőfokú tanulmányaik során részletes pszichológiai és pszichopatológiai ismereteket szereztek, családterapeuta; míg azok akik másmilyen diplomával rendelkeznek – közgazdásztól az építészig – családi tanácsadó címet szerezhetnek. A családkonzulens címet tudomásom szerint a Wesley János Lelkészképző Főiskola szakirányú képzésén lehet megszerezni – ezt egyébként az Egyesület egyik kiképző terapeutája vezeti. Gyakorlati különbség a kompetenciában van, vagyis abban, hogy milyen súlyosságú problémát vállalhat el felelősséggel az adott cím birtokosa. Tapasztalatom szerint egyébként a kliensek nem ismerik ezeket a különbségeket, különösebben nem is érdekli őket – sajnos.

Azon kívül, amit Te elvégeztél, milyen képzést, képzéseket ajánlanál még a leendő családterapeutáknak és miért?

Azt hiszem, a családterápia nagyon gyakorlatorientált „műfaj”. Leginkább tehát – az egyébként – gyakorlatorientált képzéseken, és a gyakorlat során lehet elsajátítani. Hazánkban működik néhány olyan családterápiás közösség, rendelő, műhely, ahol lehetőség van bekapcsolódni a családterápiás munkába – elsősorban persze azoknak, akik a képzést az adott műhely keretein belül végezték el. A családterápia eleve olyan elrendezést jelent, ahol terápiás team foglalkozik a kliensekkel, ennek részei a terapeutákon kívül a megfigyelő csoport tagjai, akik jellemzően a képzésben részvevők, vagy az alapképzést frissen elvégzettek közül kerülnek ki. Ilyen műhely például az az Alapítvány www.csaladiszolgalat.hu, ahol magam is dolgozom, és ahol én is végigjártam a „létrát”, a megfigyelőtől a koterápián át a kiképző terapeutaságig.

Más módszerekből én magam sokat hasznosítok például a pszichodramatista tanulmányaimból.  Nagyon hasznos lehet még szerintem a Napfogyatkozás Egyesület gyászolókkal való munkára felkészítő képzése, vagy a hétköznapi szuggessziókkal, a szavak erejével való munkára épülő SASOK képzés; a videótréning elsajátítása, illetve bármely kreatív terápiás eszköz a rajzos formáktól a zeneterápiáig.

Szerinted milyen személyiségjegyek szükségesek ahhoz, hogy valaki jó családterapeuta legyen?

A rendszerszemléletű családterápia kevéssé a személyiségjegyekre helyezi a hangsúlyt, inkább arra figyel, hogy ki, milyen helyzetben, milyen szerepbe kerülve hogyan viselkedik, hogyan alkalmazkodik. De ezzel nem akarom megkerülni a választ. Szerintem szerencsés, ha egy családterapeuta rugalmas tud lenni, meg tudja őrizni a nyitott érdeklődését, hisz a klienseiben és a változás lehetőségében – ha tetszik, optimista -, érti és alkalmazni tudja a rendszerszemléletet, vagyis tud szempontokat váltani és sokszempontúan elemezni egy helyzetet, és alapos, felelős önismeretre tett szert. Ja és nem árt, ha egy kis humora is van, és jól készíti a paprikáskrumplit, de ez már tényleg szubjektív hozzáfűzés. :)

Mit gondolsz, mennyire van/lenne ma Magyarországon a családterapeutákra szükség? Miért?

Úgy tapasztalom, hogy a családterápiás rendelés és képzés iránt növekvő az érdeklődés ma hazánkban. Azt gondolom, sőt tapasztalom, hogy a családterápiás szemlélet – nem feltétlenül a munkamód, hanem a szemlélet – rendkívül széles körben alkalmazható. A családokkal való munkán kívül iskolai csoportokban, életmód-prevencióban, a szomatikus és pszichoszomatikus orvoslásban, a szervezetfejlesztésben, tanácsadásban, az egyházak közösségszervező munkájában – gyakorlatilag mindenhol, ahol rendszerként viselkedő emberi közösségekkel dolgozunk, márpedig a rendszerszemlélet szerint minden emberi közösség leírható rendszerként, működése és folyamatai megérthetőek a rendszerszemlélet alkalmazásával. És ha megérthetőek, akkor befolyásolhatók, korrigálhatók is. Szóval szerintem minden iskolába, nevelési tanácsadóba, gyermekintézménybe, kórházba, rendelőbe, segítőket képző intézménybe, szociális ellátó szervezetbe, szervezetfejlesztő vagy tanácsadó cégbe kell(ene) a rendszerszemlélethez értő, azt alkalmazni tudó szakember. Rendszerszemléletet és rendszerszemléletű beavatkozásokat pedig ma Magyarországon csak a családterápiás képzés keretein belül lehet tanulni.

Mennyire könnyű elhelyezkedni családterapeutaként ma Magyarországon?

Olyan, hogy valaki „csak” családterapeuta, nincs – hiszen a képzés elvégzésének feltétele egy alapdiploma. Az elhelyezkedés feltételei pedig valószínűleg nem különböznek az alapdiplomára általánosan jellemzőktől – néhány kivétel akadhat, nevelési tanácsadó, egyéb szervezet, ahol előnyt jelent, ha valaki tanul(t) családterápiát.

Úgy egyáltalán, mi a hatásköre, feladata egy családterapeutának? Mit is csinál tulajdonképpen?

Ez nagyban attól függ, milyen intézményi keretek között, milyen deklarált céllal fogadja a családokat. A családsegítőben dolgozó családterapeuta elsősorban a családi szerepek jól strukturálását célzó beavatkozásokat fog indítványozni, az orvos-családterapeuta a beteg családtag gyógyulása érdekében foglalkozik annak társas környezetével, a nevelési tanácsadóban dolgozó családterápiás végzettségű kolléga a gyermek tüneteit a család tágabb kontextusába helyezve segít a családnak olyan változás megélésben, ahol nem lesz szüksége többé a gyermek tünetére… és a sort hosszan folytathatnánk. Arról, hogy milyen egy családterápia, bőséges anyag van a http://www.lelekbenotthon.hu/2010/02/kozma-vizkeleti-daniel-a-csaladterapiarol/, a http://csaladiszolgalat.hu/csaladterapia/, és a http://csaladiszolgalat.hu/gy-i-k/ oldalakon.

Hol végzi mindezt? Milyen intézményekben van lehetőség családterapeutaként dolgozni?

Legtöbben talán nevelési tanácsadóban, családsegítőben, családterápiás alapítványoknál dolgoznak.

Magánrendelőt milyen könnyű fenntartani? Hogyan lehet? Te ajánlod?

Ha minden szabályt be szeretnénk tartani, akkor nem könnyű, és nagyon nehéz rentábilissá tenni. Egyedül csak a nagyon bejáratott, biztos klienskörrel rendelkezőknek megy. Baráti-kollegiális csoportok, műhelyek, közösségek már könnyebben fent tudnak tartani egy rendelőt – alapos szervezéssel és együttműködéssel. Azt hiszem, a legtöbb családterapeutának van egy állása, ami mellett tud családterápiás tevékenységet végezni, magánrendelésen, egy közösség tagjaként, vagy önkéntesen.

Milyen az időbeosztása egy átlag családterapeutának? Hány órát dolgozik egy nap/egy héten?

Szerintem ilyen szempontból nincs „átlag” családterapeuta. Én napi 12-15 órát dolgozom, gyakran a hét 6-7 napján, de ennek csak egy része a családterápia, nagyobb része oktatás, egyéb rendelés, szervezési feladatok, felkészülés – és biztos, hogy ez nem átlagos, nem is kívánom senkinek hogy az legyen.

Milyen problémákkal fordulnak Hozzád legtöbbször a családok?

Az egyik fő terület, amikor az egyik családtagnak – ez gyakran a gyermek – valamilyen tünete alakul ki, és olyan orvoshoz kerül ezzel a tünettel az indexpáciens, aki felismeri a probléma lélektani és családi hátterét, és családterápiába irányítja a családot – vagy maga a család dönt így. A másik fő hozott probléma maguknak a kapcsolatoknak a válsága: a szülők, vagy pont a testvér gyermekek közötti kapcsolat romlott meg, és ezen szeretne a család dolgozni.

Szokták Hozzád családokat küldeni? Ha igen, a leggyakrabban milyen problémákkal? És kik küldik?

Családterápiás alapítványunk jó kapcsolatban van orvosokkal, gyermekorvosokkal, lelkészekkel, iskolai szakemberekkel és ők sok családnak javasolják, hogy keressenek fel bennünket. A magánrendelésemen leggyakrabban egymás ajánlása alapján keresnek meg a kliensek – korábban egy ismerősük járt nálam, nem kizárt, hogy jó tapasztalatot szerzett :), és másoknak is ajánl.

Milyen módszereket használsz a leggyakrabban? (Szervezel-e csoportokat, ha igen, milyen típusúakat, milyen teszteket használsz a leggyakrabban? Ilyesmi.) Esetleg vannak már saját Magad által kialakított módszereid?

Családterápiában ritkán tesztelünk – noha ígéretes eredményei vannak például a Közös Rorschach-vizsgálatnak. Alapvetően a rendszerszemlélet nem tulajdonít komolyabb jelentőséget a diagnózisnak, így a részletes lélektani kivizsgálásnak sem. Egy rendszerben, így egy családban ugyanis nem annyira a tagok milyensége, mint az egymással való kapcsolatuk határozza meg a rendszer (a család) működését. Sokkal fontosabb, hogy Anyu és Apu milyen kapcsolatot alakítottak ki kölcsönösen, mint hogy anyu hiszteroid-e vagy sem. :)

Csoportokat képzési, önismereti és szupervíziós céllal tartok, a kliens-családoknak még nem szerveztem ilyent.

Terápiás helyzetben sok dramatikus gyakorlatot (szobor, szerepcserés interjú), kreatív elemet (rajz, gyurma, kavicsok, bábuk), strukturális gyakorlatokat (szerepkártyák, helycsere, feladatok) használok – és saját módszerem még nincs. (Bár gyakran megfogalmazódik bennem, hogy szívesen elvinném némelyik kliens-családomat a saját kedvenc közegembe, egy magashegyi túrára – de persze az outdoor terápiát is kitalálták már mások. :) )

Ütköztél már nehézségekbe munkád során? Ha igen, milyenbe/milyenekbe?

Persze. Hirtelen olyanok jutnak eszembe, amikor például erős negatív érzéseket kezdtem táplálni valamelyik kliensem iránt, vagy bevonódtam egy családtag mellett – ez utóbbi családterápiában könnyen megtörténik, de ki is zárja a terapeutai kívülállást, ami viszont a segítői eszköztárunk alapja. Olyan is volt, hogy minden erőfeszítésünk dacára a család nehezen élt meg változást és ez kudarcnak tűnt. Minden ilyen esetben a szupervízió segített. Szerencsésnek tartom magam, hogy egy olyan családterápiás alapítvány közösségének vagyok a tagja, ahol rendszeresen vannak esetmegbeszélések és csapatban dolgozunk – ez sok erőt ad, és sok nehézségen átsegít. Persze, kétségtelenül megvannak a nehézségei ennek is: alkalmazkodni kell kollégákhoz, együttműködni velük, közösen felkészülni az ülésekre – ez időigényes és olykor nem könnyű. Nem is sikerül mindenkivel együtt dolgozni – furcsa is lenne, ha nem így lenne.

Milyen örömeid, sikerélményeid voltak már munkád során?

Az nagyon jó érzés, amikor egy terápia lezárásakor azt mondja a család, hogy örül, hogy eljöttek. Hogy figyelmet kaptak. Támogatást. Jó kérdéseket. Jól érezték magukat – vagy legalábbis biztonságban, amikor nehéz kérdéseket beszéltünk meg.

Mennyi szabadidőt hagy ez a munka? Milyen könnyű pl. mellette a magánéletre is időt szakítani?

Kérdezd meg a feleségemet – aztán hajolj el a Feléd repülő nehéz tárgyak elől. :) Azt hiszem, hogy nem a családterapeutai munka hagy nekem kevés szabadidőt, hanem én magamnak. Én vállaltam, hogy egy ambulancián betöltött főállásom mellett egyetemen oktassak, magánrendeljek, egy családterápiás alapítvány kurátoraként ügyeket intézzek és szervezzek, a Családterápiás Egyesület etikai bizottságának elnökeként végezzem az ezzel járó feladatokat, kortárs segítőknek tartsak rendszeres szupervíziót, családterápiás képzéseket tartsak, vállaljak előadásokra, tréningek tartására vagy cikkek írására vonatkozó felkéréseket, képezzem magam, konferenciákra és workshopokra járjak… Ezzel együtt figyelünk arra, hogy a kevés együtt töltött idő nagyon tartalmas, élményteli és természetes legyen.

Milyen módszereid vannak arra, hogy a munkádat ne vidd haza? Fontosnak tartod egyáltalán ezt?

Nagyon, nagyon fontosnak tartom. Nekem például sokat segít, hogy amerre lakunk, van egy park. Azon, vagy legalább amellett elsétálok hazafelé menet, figyelem az illatokat, hallgatom a természetes és kevéssé természetes hangokat – és közben valahogy leteszem a munkára irányuló gondolataimat.. Neutrálisnak, elfogadónak lenni és nagyon figyelni egyébként nagy erőfeszítést kíván – és egyszerűen nem akarok mindig ilyen nagy erőfeszítéseket tenni. Persze, olykor egy-egy tréfás munkabeli történettel meg lehet nevettetni az otthoniakat – természetesen a beazonosíthatatlanság szigorú etikai elvének betartásával.

És sokat segít a szenvedélyem, a természetjárás, túrázás is, meg a baráti társaság, akik szerencsére felerészt nem szakmabeliek, hanem teljesen normális emberek. :)

Ha változtathatnál valamit a családterápiás oktatásban vagy munkakörülményeken, változtatnál valamit? Ha igen, mit/miket és miért?

Én bizony ragaszkodnék ahhoz, hogy aki családterapeuta akar lenni, ne „úszhassa meg” a családterápiás önismeretet. Igyekeznék még inkább gyakorlat-orientálttá tenni a képzést, és emelnék a követelményeken. Ezzel párhuzamosan talán indítanék képzéseket azoknak is, akik nem akarnak családterápiát végezni, de érdeklődnek a szemlélet és módszer iránt – az ő számukra csökkentett tartalommal és enyhébb feltételekkel; elsősorban háziorvosokra és pedagógusokra gondolok. És tovább terjeszteném azt a szemléletet, hogy „minél több ablakot nyitunk egy szobában, annál hamarabb frissül fel a levegő!”.

Köszönöm az interjút! További szép napot!

Én is köszönöm. A kérdéseid mentén át kellett gondoljam saját segítői hitvallásomat, szerepfelfogásomat és ez sokat segített nekem, hogy meg tudjam fogalmazni: miért szeretem a munkámat. Sikeres és jókedvű napokat Neked is!

Vizsgaidőszak utáni regeneráció - hatodik rész

Családi hétvége

Péntek este a Kedves munkaideje után fogtuk magunkat és leutaztunk Gödöllőre. Sajnos az automata 200 Ft-unkat benyelte, és a másik automatánál szintén ezzel küszködtek néhányan, úgyhogy fogtuk magunkat és beálltunk a sorba. Csodával határos módon nem volt túl hosszú a sor, így tudtunk jegyet venni és épp elértük a vonatot. Sajnos enni már nem volt időnk venni. És sajnos a pénztároskisasszonyt nem igen érdekelte, hogy az automaták átváltottak pénznyelőkké. Sebaj. Leértünk Gödöllőre, a vonat pontos volt.
Mintha egy másik országba érkeztünk volna, nem is egy 30 km-rel arrébb lévő városba. Nagy hó, jég és hideg. Élmény volt hazasétálni, végre egy kis tél. Kétszer seggre is ültem.
Otthon sok-sok pihenés, beszélgetés, olvasgatás és még egy lehetséges esküvőhelyszínt is elmentünk megnézni. Remek ajánlatot mondtak, de még a Kedves nem elég kipihent az átgondoláshoz, úgyhogy beírattuk magunkat kérdőjelesen, de még kell egy kis idő, míg megbeszéljük és lefixáljuk.
Szombat este közös filmnézés, eredetileg a Tarantino-féle Becstelen Brigantykat akartuk nézni, de a bátyám a régebbi, Enzo G. Castellári által rendezett Becstelen Bakák, ill. a hivatalos magyar címén (ami egybevág az eredeti olasz címmel): Az az átkozott páncélvonat (1978) c. filmet töltötte le (ami Tarantino filmjének alapjául szolgált), azért végignéztük, ha már elkezdtük, és szerintem nem volt rossz, sőt. Bár sajnáltam, hogy majdnem mindenki meghalt és érdekes volt, hogy a háborúban tényleg ennyire könnyen és gyorsan szövődnek szerelmek?

Vasárnap ismét útra keltünk, visszajöttünk Budapestre (az én orrom lett érzékenyebb és mindig ilyen büdös volt, vagy aznap valamiért büdösebb volt a város?), meglátogattuk a Kedves édesapját és apai nagyanyját, együtt ebédeltünk, felköszöntöttük leendő apósomat, ebéd után még tévézgettünk közösen - egy időre kitévéztem magam, azt hiszem - utána pedig hárman, a Kedves, leendő após és én elmentünk moziba, megnézni a Skyfallt, ez is szülinapi ajándék volt. Sajnos már csak 2D-ben, de szerintem nem nagy a különbség. A Kedves apukájának tetszett, úgyhogy siker! (mi már láttuk előtte is, nem rossz film) Ezután bevásároltunk, hazabattyogtunk és végre ismét NCIS-t néztünk :)) Melegszendviccsel, forralt borral és puszedlivel.

Nyűgös nyári este ...

Hát, nem ilyenre terveztem az első nyári bejegyzésemet.. Eredetileg nagyon boldogat akartam írni, olyan pipacsbámulós, szerelmes, örülős a napfénynekeset... Olyan hangulatom volt két nap is, hogy megjegyeztem magamnak: "Na, egy ilyen napon, ilyen hangulatban kérjék meg a kezemet!" Akkor biztos kicsattannék a boldogságtól (feltéve, ha a megfelelő ember teszi).

Ma pedig nem tudok aludni, mert rossz szokásom, hogy ha nyűgös a nap, és nem úgy fekszünk le a Kedvessel, nem olyan szerelmesen, akkor csak hánykolódok, jönnek a rossz gondolatok, stb. Úgyhogy most inkább lebattyogtam a galériáról, kicsempésztem a laptopomat a konyhába és írni kezdtem.

Ma borzalmasan nyűgös voltam. A Kedvesnek nem volt hozzám lelki ereje. Nekem meg ez fájt, rosszul esett. Annyi minden nyomaszt, feszít, és nem tudom senkivel megbeszélni... csak mert egy kicsit irreálisan viselkedtem ma és túlérzékeny voltam? Fene.

Vizsgaidőszak... állandó rettegés, hogy miből buktatnak meg (nem mintha nem tanulnék), vajon be tudom-e fejezni tényleg 15-én.. Nincs időm takarítani, de mást meg nagyon nem érdekel.. Így kupi van, ami meg borzolja az idegeimet. Nincs időm magamat rendbe szedni, a nyári ruháim nagy része is lent van Gödöllőn - egy nőnek pedig irtó idegesítő, ha "nincs egy nyamvadt gönce sem, amit felvehetne". Amit pedig végül felvesz, az nem tetszik a Kedvesnek, mert hogy terhes felső.. Pedig kérem, az csak lenge! Olyan kellemesen befúj alá a szél... De hogy a színe sem jó..

Végül kiderül, hogy akad a szekrényben egy-két ujjatlan, csak rendet kell rakni. Borzasztó, hogy hagytam így elúszni a polcomat... Végül teli raktam egy szatyrot olyan ruhákkal, amiket majd leviszek Gödöllőre, ide nem kellenek a nyárra.. Közben néztem az időt, tanulni kéne. Hétfőre 300 oldal elolvasása (valamelyeset tanulása) szükséges lenne, plusz ismétlés az előző anyagból.. a ruhákat betenni mosásba. Mert legalább vettem két szép nyári ruhácskát meg egy felsőt. De azok is lengék, akkor nem fognak tetszeni a Kedvesnek? Végül tetszettek... De erre csak néhány órával később derült fény.

Kevés alvás, nyűgösség, és érzem, hogy az vagyok - amitől még nyűgösebb leszek...

Elindulunk bringázni, hogy az majd milyen jó lesz, haza is érünk 4-re, akkor eszünk meg filmezünk (evés szigorúan hat előtt!), de kiborulok.. Én nem tudom a liftbe betenni a biciklit, meg elhívják a liftet.. aztán az a sok ember, én képtelen vagyok 5-tel menni és kerülgetni a járókelőket - egyszerűen megállok és eldőlök; nem férünk át a zöldön, mert minden gyalogos keresztbe megy el előttünk a villamoshoz... Mindenki pesti, csak én vagyok vidéki. Mindenki tud már a gyalogosok között szlalomozni - és fel sem húzza magát! - csak én stresszelem szét magam és érzem úgy, hogy nekem nagyobb tér kéne.. Én nem tudok centire pontosan közlekedni - még sokszor gyalogszerrel sem! Borzasztó ügyetlennek érzem magam... Aztán nem jutunk el a Margit-szigethez, merthogy én ki vagyok borulva, akkor a Kedves azt mondta, nem megyünk. És hogy a nyáron sem fogunk biciklivel evezni járni az OSE-ba, mert nem tudok közlekedni (én panaszoltam el, hogy milyen nehezemre esik a pesti biciklis közlekedés), erre még jobban kiakadtam.. Oda minden ábránd arról, hogy milyen szép formás combom és fenekem lesz (meg karom, hátam és mellem az evezéstől)... Mikor lesz nekem időm az alakomra? Elkeserítő.. A kevés kajától max nem hízom tovább, de a huplik nem tűnnek el a combomról és a fenekemről, a hasam sem lesz feszesebb...

Feszít, feszít, feszít...

Ő pedig fent alszik, holnap lesz az első munkanapja.. Azt mondta, "scippeljük" a mai napot. Jó, hogy neki megy.

Ez végeredményben az ő lakásuk, ha nem vagyunk jól, olyan egyedül érzem magam. Otthon legalább ott a család, de ha nem is ők, már az ágyam is családtag, minden bútort közel érzek magamhoz. Itt inkább csak amolyan vendég. Vagy nem is tudom.

Hogy fogunk mi tudni együtt élni? Ő megrögzött pesti, én megrögzött gödöllői (vidéki) vagyok. Azt hittem, remek az alkalmazkodó képességem, hogy mindenhol jól érzem magam, de nem. Ez a remek képesség csak rövid távon működik. Hosszú távon beleőrülök, ha nincs elég terem, csendem, na meg egy saját íróasztalom napfénnyel!

Csodálatos nevelést kaptam, csodálatos környezetben. Hátránya az, hogy annál sokkal lejjebb nem akaródzik adni... Még a kert is kéne.

Apró bosszúságok, amik mégis megkeserítik az életet. Az egyik melltartóm is elpattant ma, a kampója, amit be kéne akasztani, kijött, azóta se találtuk meg, így egyelőre használhatatlan. A hajam hosszú, és bármennyire is szeretném egyszer megnézni úgy igazán hosszan, mindig jön a nyár, én pedig meghalok a melegtől a sok haj alatt, és miért legyen hosszú, ha csak felfogva hordom? Hát levágatom.. Még gondolkozom ezen.

Sunyi pattanások itt-ott, valami seb a fejbőrön..

Most jobb. Lehet, hogy csak kis nyugis egyedüllétek kellenének, amikor magamra tudok figyelni. Borzasztó, mennyire nincs erre időm mostanság és mennyire rosszul tolerálom ezt a "rohanó életmódot". A Kedves üdvözölt a nagybetűs életben. Én nem akarom, hogy a nagybetűs életem arról szóljon, hogy mind a ketten hajtunk, a másik problémájára nem marad erőnk - mindenki oldja meg maga, oszt jól van - érzékenyek vagyunk, időnként bunkók.. Nem egyszerű. Húsz évig olyan kis békés életem volt. A serdülőkor sem viselt meg komolyabban. Túl éles a váltás. Érzem, hogy ennek nem így kéne mennie.. Valamit biztos elszúrtam útközben.

Na, most már elég, majd csak lesz valami. Talán a lenti buli is alábbhagy most már. Okoskodásoktól kíméljetek kérlek, tudom én, hogy nem kéne annyit nyávogni, meg van választás meg satöbbi. De attól, hogy okos az ember, összeomlani időnként akkor is van joga.

Jó éjszakát!

Múlt

Ma megemlékezés van, ma visszaemlékezés, beszélgetés a "régiekkel". Szép emlékek, szép érzések. Elengedés, megbékélés és tiszta öröm.

Örülök a saját életemnek, hogy ez az enyém.

Örülök az övének, hogy látom, megtalálta az útját és sikerül kiteljesednie. És hogy még mindig nem veszítettük el egymást. Végül. Csak egy időre eltávolodtunk. De megint közeledés. És örülök, hogy még mindig értékeljük egymást, még mindig van kedves szavunk egymáshoz. Egy meleg ölelést küldök Neki.

Örülök a harmadiknak, mert látom, mennyire kitartó, és a nehézségek ellenére megtartotta minden emberségét, kedvességét, jókedvét, szerethetőségét. Még mindig olyan, amilyennek megismertem. A szó legszebb értelmében. A lényege állandó.

Örülök a barátnőimnek, a barátaimnak, hogy velem maradtak.

Örülök egy régmúlt kedvesnek - annak, hogy már nem vele vagyok. Hogy a tehetségét ki tudja bontakoztatni. Sajnálom, hogy más, számomra fontos értéket úgy érzek, elveszített, vagy háttérbe szorított. De örülök, hogy ennek a hiánynak már nem én vagyok az elszenvedője, és hogy időben váltunk el, hogy mindketten megtaláljuk a megfelelőt.

Örülök a mostani szerepemnek. Imádom a Szerelmem, az Egyetlenem. A szüleimet, a testvéreimet, a sógoromat, az egész családot. A várost, ahol élek. A vonatot, ami összeköt. Valahogy most minden összeállt. Mint egy kirakó. Egy estére bepillantást engedett az ég az egészbe. Hogy egésznek láthassam.

Az idei kártyám szerint csak helyet kell adjak az újnak, és az megjelenik. Úgy érzem, itt a hely. Képes vagyok az új befogadására. A tavalyival felégettem az akadályokat, az idei év kifújja a hamvakat. És hamvaiból újjá születik a főnix.

Szeretlek Élet.

Szeretlek Hajnalom.

És milyen fura, hogy több pár is mostanában 9 hónapos... Megszülettek. Megszülettünk.