Krúdy Gyula: A hídon - elemzés(féle)

Krúdy Gyula - A hídon
elemzés

Krúdy Gyula (1878-1933) irodalmunk jogtalanul háttérbe szorított alakja. A XX. század elején alkot, ontja magából a novellákat, színműveket és regényeket. Stílusa eltér kortársaitól. Elutasítja a hagyományos realizmust, de a nyugatosokhoz sem csatlakozik. Ehelyett ügyesen ötvözi az impresszionizmus és a szecesszió stílusjegyeit a saját "krúdyságával", melynek kulcsmotívumai az emlékezés és az utazás. Műveiben felrúgja a klasszikus tér- és időkezelés szabályait: terei szimbolikusak, inkább belső terek, ahogy az idő is egy belső, szubjektív idő. Visszatérő szereplője az Ezeregy éjszaka ihlette Szindbád, a hajós, akit Krúdy alteregójának is tekinthetünk. Szindbád negyedik útját A hídon című novella mutatja be.
A címben szereplő híd egy névtelen város barna hídja, melyről Szindbád katonakorában gyakran nézte az alvó kék erdőket. Ide szeretne még egyszer eljutni, mielőtt meghalna. Ugyanis - mint ahogy az a novella első mondatából is kiderül - épp a halálán van.
"Szindbád, a hajós, midőn közeledni érezte halálát (...)"
A hídra viszont csak a novella legvégén lép rá. Miért ez hát akkor a cím? A hídon. Rajta. Nem A híd felé, vagy hasonló, hanem rajta. A választ a híd szimbolikus jelentése és az alaphelyzet adja meg. A híd ugyanis általános szimbólum, összekötő szakasz két part, gyakran élet és halál között. A hídon című novella esetén pedig minden bizonnyal erről van szó. Szindbád élet és halál között áll, még tesz egy utolsó kitérőt, visszaemlékszik ifjúkorára, majd rálép a hídra, az elmúlás felé vezető útra, melynek álmos ívei alatt fürgén fut a folyó: a szárnyaló idő és az élet jelképe.
Ezen a kis folyón kívül minden mozdulatlan és változatlan a városkában. Az órák megálltak, valami olyan időt mutatnak, amilyen talán soha sincs; a zsalugátereket azóta sem húzták fel az ablakokról, a cukrászbolt is a régi, csak az aranyozás kopott meg kissé a cégéren. Mint ahogy az emlékek is megkopnak idővel.
Ahogy visszautazik Szindbád a városkába, úgy az időben is visszautazik, ismét fiatalnak érzi magát, mint katonakorában.
" (...) és Szindbád sétapálcáját, mint egy kardot, hóna alá kapta, és bokázó, friss léptekkel indult most már az A. Marchali-féle cukrászbolt felé, mint egykor hajdanában ... Hátranézett, hogy miért nem csörögnek a sarkantyúk a sarkán. (...)"
A cukrászboltban szivarfüst és pörköltkávé illata fogadja, s mint Proust Madeleine-jelenetében, elindul a visszaemlékezés útján. Leül csendesen, elnézi a biliárdozó katonát, aki akár ő is lehetne ifjúkorában; szemével pedig Amáliát keresi, régi szerelmét. Már csak ő hiányzik a teljességhez. A barna hajú, barna szemű lány, akit egykor kebelére szorított, aki egyfajta lelki védelmet, békét adhatna neki (az Amália ugyanis összetett név, egyik tagja védelmet jelent). Ekkor kilép ő; azaz a lánya. Aki mint később kiderül, Szindbád lánya is. Váltanak néhány mondatot, de ez nem is lényeges, Szindbád nem zökken ki saját tudatában, emlékeiben tett utazásából.
Ez a város, mivel nincs is a műben megnevezve, nem is fontos, hogy hol fekszik földrajzilag. Az ideutazás sokkal inkább lelki, tudati utazás, mintsem fizikai. Azért is választhatta ezt a helyet utolsó utazásának színhelyévé Szindbád, mert csendes, békés, ideális hely az életen való merengéshez. Ráadásul a színek, illatok is segítik a visszaemlékezésben, amik nem változtak meg az idő múlásával. Mint a piros tetők, a zöld posztó, a sárga viaszgyertyák vagy a piros és fehér golyócskák, stb.
Szindbád visszaemlékezése töredékes, szaggatott. Ahogy a különböző benyomások érik (trombitaszó, kávéillat, golyók koccanása), úgy jutnak eszébe életjelenetei, vagy mások lehetséges életjelenetei (például a zsalugáteres ablak mögött lakóké).
Utolsó útján megpróbálja magába szívni az életet. Magába szívja a színeket, a hangokat, az illatokat, az ízeket és végül hosszú kézszorítással búcsúzik a puha, bársonyos kezű cukrásznétől, hogy aztán továbbinduljon az útján a halál felé.
Krúdy impresszionista leírásokkal, szecessziós ág-bogas asszociációkon és emléktöredékeken keresztül rendkívüli finomsággal mutatja be egy ember utolsó utazását, búcsúját az élettől.
Szindbád csendes-bús hangulata átragad az olvasóra is és a novella olvasásának befejezése után önkéntelenül is elüldögél felette néhány percet csendesen. Igazi remekmű.

-------------------------------------------------------------------------------------------------

Ezt magyar faktra írtam, tegnap. Hétvégén olvastam a novellát. Nagyon megszerettem, ahogy az a záró részből ki is derül. Egy igazán kimerítő és eredeti elemzést szerettem volna írni róla. Nem sikerült. Nem lett rá időm, hiába szerettem volna. Majd erőm is elfogyott. Észrevettem a szóismétléseket, a nehézkes szerkezeteket, de nem volt már energiám kijavítani őket. És sajnos már túlzottan is belém rögződtek a sémák... beszélj a címről, az idő- és térkezelésről, a szereplőről, a nyelvezetről, stb. Elkezdtem ezekkel dolgozni, de nem sikerült összekötni a gondolatokat, meg a stílus.. átváltozott. A novella elolvasása után megvolt az a hangulat, amiről az elemzés végén beszélek, és az a belül keveredő valami, érzések és gondolatok kavalkádja, aminek valami színes, fordulatos formában kellett volna papírra vetődnie. Helyette szabványmondatok, ketrecbe zárt, túlzottan tankönyvszerű szöveg született. Azért néhol talán előbújt valami abból a keveredő dologból... de szerintem szünetben újra írom. Bár az osztályzatot már úgy is erre kapom, de szeretnék valami a novellához méltóbbat, hozzám inkább illőt alkotni. Amúgy mindenkinek ajánlom, hogy olvassa el ezt a novellát. :)
Annyira azért nem írom le ezt az elemzést sem... végül is nem rossz, csak hát a szokásos probléma: ha valaki igazán eredetit és nagyot akar alkotni, abból úgyis csak erőlködés lesz, nem sikerül.