 |
My sassy girl (az eredeti koreai), gimis egyenruhában felnőttként
- az életérzés - |
Sok tekintetben még úgy érzem magam, mint egy gimnazista - aki csinál felnőttes dolgokat. Dolgozik, csekket fizet be, bevásárol, süt-főz, döntéseket hoz, spórol, ilyenek.
Annyira külön álló valaminek tűnt ez a felnőttkor. Valami komoly lelki változásnak. A csekkbefizetés régen pl. tényleg nagyon felnőttes és komoly feladat volt a szememben. Mára pedig rájöttem, hogy az egyik legegyszerűbb dolog a világon (ha megvan rá a pénz). Csak el kell menni a postára (húzni egy sorszámot, ha olyan a rendszer), odaadni a postáskisasszonynak/úriembernek a csekket és a pénzt (előtte és utána meg köszönni), eltenni a visszajárót meg a szelvényeket és kész is. Semmi ördöngősség nincs benne. De a bevásárlásba is könnyen bele lehet jönni. Ha sokat jár az ember, egy idő után kiismeri az árakat, mi számít jónak/drágának, hol mit érdemes venni, mi az, ami finom, mi éri meg. Aztán mi mennyi ideig és hogyan áll el a legjobban. Szóval belépegetve a felnőttkorba egyre több és több
készséget sajátítunk el (jó esetben). És így tettem én is. Talán majd engem is fog csodálni a kislányom/kisfiam, milyen gyorsan pucolom a krumplit (bár a mai modern világban a krumplipucolóval már nem nehéz), darabolom a húst meg hasonlók. Pedig ezek olyan lehetetlennek tűntek és úgy csodáltam Anyát érte. És megtanultam. Felnőtt lettem. Ez a felnőttség? Mi is
nekem ez a fiatal felnőttkor?
Először talán a testi változások jöttek. Hogy hoppá, 5 évnyi 62 kilós lét után 65, majd 67, majd 69, majd 70-71-72-73 lettem és itt mondtam, hogy eddig és ne tovább (sőt, menjünk egy kicsit vissza). Ma már nem ehetek akármit, akármikor, akármilyen mennyiségben. A gimiben szendvics volt szendviccsel. Persze, otthon sütött vegyes-kenyér, meg sok zöldség, ettem salátákat és gyümölcsöket is, de akkor is. Éjszaka is bármikor ehettem, nem lettem egy dekával sem nehezebb. Most meg már az sem mindegy, mit eszem. Újra és újra rá kell jöjjek, hogy a sok cukrot nagyon nem tolerálja a szervezetem. Próbálhatom becsapni azzal, hogy változatosan fogyasztom (sütemény, tejberizs, csokoládé, limonádé, torta, cukorka, ...), akkor is észreveszi és gyorsan jönnek a mindenféle nőgyógyászati problémák. Szerencsére azért egy cukros étkezés vagy egy cukros hétvége nem vág taccsra, és az étcsoki az szabad préda (korlátozott mennyiségben) meg a kevés méz is, de most már
figyelnem kell az étkezésemre. Mondjuk lehet, azért is olyan kimerítő ez, mert eddig nagyrészt Anya figyelt rá (és ő is figyelt az egészséges étkezésre). Ő agyalt azon, mi legyen az ebéd/vacsora. Én elkészítgettem a szendvicseimet, esetleg vittem el némi plusz zöldséget/gyümölcsöt, aztán slussz, nem agyaltam. Most már napi szinten agyalok ezen és nem mindig könnyű!
Furcsa látni, hogy a nagyon vékony lányból a gömbölydedebb, "van mit fogni rajta" lány lettem. Szolid kis pocakkal, vaskosabb (de szerencsére még mindig nem fatörzs) combokkal, kicsit szélesebb csípővel. Meg persze nagyobb mellekkel (ó jee), vastagabb karokkal és a bordáimon is van hús, nem lógnak ki. Félreértés ne essék, nagyon szépen oszlott el rajtam ez a plusz x kiló (nem tudom, most hol tartok, be kéne szerezni egy mérleget), a derekam is megvan még, csak a piszkafához képest, aki voltam, ez elég nagy újdonság.
Ami pozitív, hogy vége a pattanásos korszakomnak (néha akadnak persze, a sok olajos magvaktól vagy idegeskedéstől), illetve hogy most már bármerre alakíthatom a testem. Képes vagyok hízni és fogyni is, kiválaszthatom, mi tetszik; azt már kitapasztaltam, milyen étrenddel tudok súlyt tartani.
A testi dolgok után, vagy ezekkel párhuzamosan fokozatosan jött a
felelősség. Az
agyalás. Elkezdtem érezni a pénz súlyát, amivel Anyáék támogattak - és támogatásnak éreztem, nem tök természetes, jogos jussnak. Igyekeztem nem szórni és nem kérni többet (akkor is, ha mindig adtak és még most is adnának szívesen - de már külön kasszán vagyunk). Előtte ugye megvolt a kaja/rezsi otthon, efölött jött egy egészen magas zsebpénz, amit szabadon, minden felelősség nélkül költöttem. Legtöbbször vonatjegyre és ajándékra az aktuális barátomhoz/barátomnak. Vagy néhány plusz ruhadarabra, de a nagy kabátot, a farmernadrágot és a csizmát külön megkaptam úgyis, amikor kellett. Szép lassan elkezdtem nézni a kaják árát, tervezni a menüt. Ez főleg az utóbbi 1,5 évben lendült be nagyon, azóta, hogy külön költöztünk a Kedvessel (mármint hogy együtt különköltöztünk az anyukájáéktól). Azóta fizetem a csekkeket, tartom a kapcsolatot a főbérlővel. És rájöttem, mennyi pénzt követel pusztán az, hogy
élünk. (nem is luxusban; de nem panaszkodom, ezek pusztán a tények)
Aztán ami még nagy újdonság, hogy az egyéni vágyak mellett bejött az, hogy aktívan keresem, hogyan tehetnék másokért,
mit tudok én adni a környezetemnek/a társadalomnak, mit taníthatok. Választottam egy ilyen szakmát is magamnak (iskolapszichológus), illetve gyereket tervezünk a férjemmel. Nagyon vágyunk már rá és alig várom, hogy a kicsi jövevénynek megmutathassuk a világot! (még egy kis türelem, hogy meglegyen az MA diploma) Figyelünk a családjainkra is, kivel mi a helyzet, mit tudunk értük tenni/nekik adni. Jó érzés, amikor tudunk és van miből (mert van pénz/tudás/idő/energia a birtokunkban). Egyre jobban érdekel a politika is
(kérem a kommentekben továbbra se politizáljunk!).
De az egyéni dolgok is változtak. Egyre határozottabb és határozottabb vagyok. Azt hiszem, 15 éves korom óta megy ez a folyamat komolyabban, és még mindig érzem a fejlődést, olyan jó! Egyre könnyebben találom meg, mi a jó nekem, hogyan lehetne azt megvalósítani és ki is tartok mellette. Nehezebb már befolyásolni (ez korántsem jelenti azt, hogy nem vagyok kompromisszum-kész!).
Aztán történtek olyan dolgok is, amik másoknál talán már kamaszkorban megtörténnek, sőt, elég valószínű: Rájöttem, hogy a szüleim nem omnipotensek. Oké, ezen is túlestem, talán kicsit később, mint a többiek. Előfordult az is, hogy nem értettem egyet velük és szépen tiszteletben tartottuk egymás véleményét (tök jó szüleim vannak!). Meg szépen lassan megtanultam egyedül is kezelni a problémákat és nem minden gonddal Anyához szaladni sírva, hogy de összevesztünk... De csúnyát mondott... De két órával később jött haza... Ehhez persze az egyéni fejlődésen túl a kapcsolatunk fejlődése is sokat hozzátett.
Háztartást is elkezdtem vezetni, kialakultak a saját szokásaim, érdekes is hazamenni és néha megint Anya kis kuktájának lenni.
Ó, és majdnem elfelejtettem. Talán még a testi változások előtt köszöntött be a
halálfélelem. Amikor betöltöttem a 20-at (onnantól már olyan gyorsan telnek az évek, már rég 23-nak érzem magam, pedig még csak 22 vagyok), szóval amikor betöltöttem, akkor jött ez. Felgyorsult, vagy talán még jobb kifejezés rá, hogy
elindult az idő. A visszaszámlálás. Amikor már majdnem 30, már majdnem 40 vagyok, úristen, nem sokára meghalok! A tervezés, hogy mikor lesz esküvő (pipa), gyerek (betervezve), ház (soha - na jó, majd egyszer). Hogy a munka hogyan, hova lesz besuvasztva, azt majd még meglátjuk, de a GYES-re már vannak terveim. Illetve már most is igyekszem sok-sok tapasztalatot gyűjteni (erről majd külön bejegyzést írok).
Az egyetemig minden ment a maga útján, békésen folydogált a Dorka-folyó a medrében, néha más folyókkal együtt; elvolt. Aztán elé került a fene nagy óceán, eltűnt a meder. Merre tovább? Amerre akarsz. Aha. Jó.
Most már amúgy nagyjából elmúlt ez a halálfélelem, mert úgysem tudok nagyon ez ellen tenni semmit, úgyhogy csak igyekszem jól érezni magam és tenni a dolgom, elérni a céljaimat.
Hát szóval ez az én fiatal felnőttkorom. Még mindig gimis lány vagyok, felnőttes dolgokkal (ja igen, mert a szívecskés pénztárcát cicásra cseréltem, nagyon felnőttes). Csekket fizetek, sütök-főzök, figyelek az étkezésemre/étkezésünkre, háztartást vezetek, jövőt tervezek, dolgozom, tanulok, házasságban élek, gondolok másokra és magamra is - valahogy így vagyok én fiatal felnőtt.
(Kép innen. Amúgy a
My sassy girl-t is újra kéne nézni és írni róla egy klassz bejegyzést.)
Amúgy bocsi a sok zárójelért és dőlt betűért.
Nektek milyen (volt) a fiatal felnőttkorotok?
