Banános torta, a remekmű :D

Ez a csoda holnapra készült, a lányos napunkra: a 8 barátnő közül 4 mostanában ünnepelte/fogja ünnepelni a 19. születésnapját, és a mostani szombaton összegyűlünk, moziba megyünk, aztán ünneplünk egyet. Apró kis ajándékokkal, sütivel és tortával - amit én vállaltam, és közkívánatra (főleg Viki kedvéért :P) banános.



Először is készítjük el a tortához a szokásos piskótatésztát.

Miközben a tészta sül (előfordulhat, hogy fél óra alatt is készre sül), kezdjük el a krémet.
Egy adag vaníliás pudingot készítsünk el a tasakon leírtak szerint, 3 ek cukorral.

Tasakon leírt módszer:
A pudingport egy kevés tejjel és a cukorral csomómentesre keverjük, a maradék tejet feltesszük főni. Mikor felforrt, hozzákeverjük a pudingot és folyamatos keverés mellett még legalább 1 percig főzzük. Amúgy 1 adag pudingporthoz összesen fél liter tej szükséges.

Ezután a pudingot hűlni hagyjuk. Közben elkészíthetjük a krém másik összetevőjét:
100 g vajat 3 ek kristálycukorral és 1 ek vaníliáscukorral és egy kevés citromlével jól kikeverjük.
Ha kihűlt a puding, azt összekeverjük a kikevert vajjal.

Amikor a tészta megsült, kivesszük, letakarjuk, és azt is hűlni hagyjuk. Ja igen, a tészta kivétele külön művészet. Körbe kell szépen késsel vágni a tortát a formában, rátenni a tálat, és azzal együtt fejreállítani. Ha nem esik ki elsőre, akkor lendületesen próbáljuk meg "kirázni" a formából, rövid, de erőteljes mozdulatokkal (hogy a tehetetlenség törvénye minél jobban érvényesüljön ^^).

Ha kész a krém, és a tészta is kihűlt, akkor a tésztát kettőbe vagy háromba vágjuk (attól függ, milyen magasra sikeredett a tortánk). Ezután megkenjük. Egy réteg krém, 1 vagy két réteg banán (attól függ, a banánt milyen vastag karikákra vágtuk), 1 réteg krém, rá a következő tészta.

Mikor kész, az egészet kívülről is bekenjük a krémmel, majd tetszés szerint díszítjük banánkarikákkal. Tegyünk bátran az oldalára is, a krém megtartja. Az én tortám picit csúnyácskára sikeredett, mert a tészta picit megroggyant, a krém meg túl folyós lett, de befedtem teljesen banánnal, így egészen csini lett :) Aztán az ízét majd holnap meglátjuk :P A krém jó lett.

*A kép csak illusztráció, ez nem az a torta, amit én csináltam :P Ez még a nővérem szülinapjára készült októberben, azt nem én csináltam, bár valamennyit segédkeztem benne.

Szalagavató

2009. november 6-án megtörtént. Mi is túl lettünk a szalagavatón. Mit is mondhatnék? Fantasztikus volt! :) Rám ült a szokásos izgalom, hogy vajon minden rendben fog-e menni, mikor mondom a beszédet? Szalagtűzés előtt vagy után... mert akkor változtatni kell a beszéden, ha változik a sorrend. Még a táncban egy utolsó módosítást adtunk tovább mindenkinek, akivel találkoztunk az osztályból. Aztán leültünk a sorunkba. Az igazgatói beszéd alatt kezdtem szépen lassan megnyugodni, majd a búcsúztató beszédek, versek alatt ismét rám jött az izgulás. És elérkezett az idő, bemondta a kofenranszié, hogy most a búcsú beszédek következnek. Összenéztünk Petrával, felsétáltunk, megkaptuk az instrukciót, hogy a középső mikrofonhoz menjünk, felálltunk, a technikus pasas feljebb emelte a mikrofont és akkor elkezdtem a beszédem...


-->

"Kedves Tanáraink, meghívottaink és persze, kedves végzős diáktársaim!

Van egy vicc, amelyiknek az a csattanója, hogy „Pillanatnyilag jó ötletnek tűnt.”. Na mármost, valahogy én is így vagyok ezzel a beszéddel. Pillanatnyilag jó ötletnek tűnt elvállalni. Aztán később már nem is tűnt annak… tucatszor nekiültem, gépeltem és töröltem, mert valahogy sosem sikerült azt kifejeznem, amit szerettem volna. Benne van az emberben, hogy újat, frappánsat szeretne mondani, aztán ezekből az erőlködésekből lesznek a legsablonosabb mondatok.

Bár miért is ne lennék sablonos? Hiszen ugyanaz történik, mint minden évben. Egy évfolyam lassan kirepül a – most már – sárga iskolafalak közül, előtte még kap egy szalagot, táncol és énekel is, majd szépen leérettségizik és búcsút int az iskolának – vagy itt marad technikumban.

De azért minden szalagavató előtt szurkolunk, mi nézők, és főleg a több éve itt tanító tanárok, hogy kicsit más legyen, mint az előző ünnepségek. Szinte könyörgünk például, hogy ne csendüljön fel Ákos: Ilyenek voltunk című száma. Vagy, hogy egyik beszédben se említsék a „nagybetűs életet”.

Annyiban azért más ez az év, hogy a búcsúzók mi vagyunk, és nem a tavalyi vagy az azelőtti évfolyam. Hogy most már mi vagyunk a legnagyobbak a suliban, és az ünnepségeket a kordonok mögül, a terebélyes fák alól kell, hogy végignézzük – ahol néha bogarak potyognak a nyakunkba – mert a kisebbek bizony kiszorítottak minket az eddigi jó kis árnyékos, elől-közép helyünkről.

Már csak fél évünk van hátra, hogy híressé váljunk és nyomot hagyjunk magunk után a tanárokban, hogy összeírjuk az aranyköpéseket, és további emlékeket szívjunk magunkba, amelyeken majd jót nevethetünk az osztálytalálkozókon. Az egyforma szalag csak ideig-óráig köt minket össze, de Platón és a Mátrix című film összehasonlítása örök közös pont marad.

Meghallgathattuk, hogyan is búcsúztattak minket a „kicsik”, lassan pedig megkapjuk a szalagunkat – talán elsőként a környéken. Ott fog virítani a kabátunkon vagy a táskánkon, jelezve, hogy bizony mi is megöregedtünk, és egyre közelebb van az érettséginek nevezett mumus, amivel már 5.-es korunk óta riogatnak minket igen tisztelt tanáraink.

A jövővel kapcsolatban nem sok tanácsot tudok adni a végzősöknek, azaz magunknak, hiszen csak 18 vagyok. Annyit mondok csupán, hogy merjünk olyat tenni, ami pillanatnyilag jó ötletnek tűnik, mert a végén kiderülhet, hogy tényleg az volt. Mint ahogy ez a beszéd is. Örülök, hogy elvállaltam. Ha pedig mégis gondba kerülnénk egy-egy ilyen ötlet miatt, tegyük fel magunknak a kérdést: Neo vajon mit tenne a helyemben?"

Ez az az utolsó változat, aznapi változtatással együtt, ami alapján elhangzott a beszédem. Persze apróbb változások voltak benne. Egy-egy kötőszó, illetve a bogarak helyett pókokat mondtam :P
Közben teljesen kiszáradt a szám, remegett a lábam, ráadásul csak nekem volt világoskék a mappám :D De sikerült! :) Tapsoltak, és a megfelelő részeknél nevettek is. Beálltam szépen Petra mögé, és végig hallgattam az ő beszédét (franciául). Sajnos a hangosítás úgy volt megoldva, hogy a közönség remekül hallhatta, de én nem... azért a "bac" (=érettségi) poént sikerült elkapnom, és ott vigyorogtam diszkréten a háttérben :D Majd elkérem azért a beszédét ^^
A szalagtűzéshez amikor felvonultunk, akkor picit meghatódtam. Tényleg elérkeztünk idáig... és ott lesz rajtunk a szalag hétfőtől - elsőként a környéken. Fél év múlva meg.. és utána pá-pá. Utána mókás volt, néha kis problémák a beállásnál, de végül is gördülékenyen ment :) Anya szerint nem pucsítottam, amikor tűzték a szalagot (magasabban voltunk, mint a tűzők vagy 30-40 centivel, plusz az én 182 centim, plusz magassarkú). Majd levonulás. Aztán öltözés, rohanás, keringő közben én megkerestem az ismerősöket :) Jaj és csomó dicséretet kaptam, annyira jól esett ^^
Az osztálytáncnál ugyan kikapcsolódott a hózentrógerem elég hamar, de megoldottam :D És jól sikerült, nagy tapsot kaptunk, sokak szerint mi voltunk a legjobbak! :D Sikerült mosolyognom is :P Kíváncsi vagyok a videókra ^^ Az ének borzalmas volt, legalább is az eleje, mert mi semmit nem hallottunk a gitárból. De a közönség szerencsére meg csak a gitárt hallotta, amikor minket hallott, akkor meg már belejöttünk és ritmusban voltunk :D Az évfolyamének hát akkor elmaradt, sose fogjuk megtudni, hogy végül a Szállj egy kismadár vagy az Egy elfelejtett szó lett volna... :D
Az utána levő kajálás és buli is szuper volt, széttáncoltam magam! :P Köszönök mindenkinek mindent!
Hiányozni fog.. a próbák, minden.. még jó, hogy elkezdtem táncra járni :P Jaj hát igen, megúsztam a szalagavatós vonulásokat pofáraesés nélkül, de azért ahogy kiléptem az aulából és szaladtam le a lépcsőn, sikerült egyet zanyálnom bele egy pocsolyába :D Sötét volt, azt hittem, már nincs több lépcsőfok, de volt.. a nyoma és a fájdalom azóta is itt van, a bal lábfejem oldalán :P

Krúdy Gyula: A hídon - elemzés(féle)

Krúdy Gyula - A hídon
elemzés

Krúdy Gyula (1878-1933) irodalmunk jogtalanul háttérbe szorított alakja. A XX. század elején alkot, ontja magából a novellákat, színműveket és regényeket. Stílusa eltér kortársaitól. Elutasítja a hagyományos realizmust, de a nyugatosokhoz sem csatlakozik. Ehelyett ügyesen ötvözi az impresszionizmus és a szecesszió stílusjegyeit a saját "krúdyságával", melynek kulcsmotívumai az emlékezés és az utazás. Műveiben felrúgja a klasszikus tér- és időkezelés szabályait: terei szimbolikusak, inkább belső terek, ahogy az idő is egy belső, szubjektív idő. Visszatérő szereplője az Ezeregy éjszaka ihlette Szindbád, a hajós, akit Krúdy alteregójának is tekinthetünk. Szindbád negyedik útját A hídon című novella mutatja be.
A címben szereplő híd egy névtelen város barna hídja, melyről Szindbád katonakorában gyakran nézte az alvó kék erdőket. Ide szeretne még egyszer eljutni, mielőtt meghalna. Ugyanis - mint ahogy az a novella első mondatából is kiderül - épp a halálán van.
"Szindbád, a hajós, midőn közeledni érezte halálát (...)"
A hídra viszont csak a novella legvégén lép rá. Miért ez hát akkor a cím? A hídon. Rajta. Nem A híd felé, vagy hasonló, hanem rajta. A választ a híd szimbolikus jelentése és az alaphelyzet adja meg. A híd ugyanis általános szimbólum, összekötő szakasz két part, gyakran élet és halál között. A hídon című novella esetén pedig minden bizonnyal erről van szó. Szindbád élet és halál között áll, még tesz egy utolsó kitérőt, visszaemlékszik ifjúkorára, majd rálép a hídra, az elmúlás felé vezető útra, melynek álmos ívei alatt fürgén fut a folyó: a szárnyaló idő és az élet jelképe.
Ezen a kis folyón kívül minden mozdulatlan és változatlan a városkában. Az órák megálltak, valami olyan időt mutatnak, amilyen talán soha sincs; a zsalugátereket azóta sem húzták fel az ablakokról, a cukrászbolt is a régi, csak az aranyozás kopott meg kissé a cégéren. Mint ahogy az emlékek is megkopnak idővel.
Ahogy visszautazik Szindbád a városkába, úgy az időben is visszautazik, ismét fiatalnak érzi magát, mint katonakorában.
" (...) és Szindbád sétapálcáját, mint egy kardot, hóna alá kapta, és bokázó, friss léptekkel indult most már az A. Marchali-féle cukrászbolt felé, mint egykor hajdanában ... Hátranézett, hogy miért nem csörögnek a sarkantyúk a sarkán. (...)"
A cukrászboltban szivarfüst és pörköltkávé illata fogadja, s mint Proust Madeleine-jelenetében, elindul a visszaemlékezés útján. Leül csendesen, elnézi a biliárdozó katonát, aki akár ő is lehetne ifjúkorában; szemével pedig Amáliát keresi, régi szerelmét. Már csak ő hiányzik a teljességhez. A barna hajú, barna szemű lány, akit egykor kebelére szorított, aki egyfajta lelki védelmet, békét adhatna neki (az Amália ugyanis összetett név, egyik tagja védelmet jelent). Ekkor kilép ő; azaz a lánya. Aki mint később kiderül, Szindbád lánya is. Váltanak néhány mondatot, de ez nem is lényeges, Szindbád nem zökken ki saját tudatában, emlékeiben tett utazásából.
Ez a város, mivel nincs is a műben megnevezve, nem is fontos, hogy hol fekszik földrajzilag. Az ideutazás sokkal inkább lelki, tudati utazás, mintsem fizikai. Azért is választhatta ezt a helyet utolsó utazásának színhelyévé Szindbád, mert csendes, békés, ideális hely az életen való merengéshez. Ráadásul a színek, illatok is segítik a visszaemlékezésben, amik nem változtak meg az idő múlásával. Mint a piros tetők, a zöld posztó, a sárga viaszgyertyák vagy a piros és fehér golyócskák, stb.
Szindbád visszaemlékezése töredékes, szaggatott. Ahogy a különböző benyomások érik (trombitaszó, kávéillat, golyók koccanása), úgy jutnak eszébe életjelenetei, vagy mások lehetséges életjelenetei (például a zsalugáteres ablak mögött lakóké).
Utolsó útján megpróbálja magába szívni az életet. Magába szívja a színeket, a hangokat, az illatokat, az ízeket és végül hosszú kézszorítással búcsúzik a puha, bársonyos kezű cukrásznétől, hogy aztán továbbinduljon az útján a halál felé.
Krúdy impresszionista leírásokkal, szecessziós ág-bogas asszociációkon és emléktöredékeken keresztül rendkívüli finomsággal mutatja be egy ember utolsó utazását, búcsúját az élettől.
Szindbád csendes-bús hangulata átragad az olvasóra is és a novella olvasásának befejezése után önkéntelenül is elüldögél felette néhány percet csendesen. Igazi remekmű.

-------------------------------------------------------------------------------------------------

Ezt magyar faktra írtam, tegnap. Hétvégén olvastam a novellát. Nagyon megszerettem, ahogy az a záró részből ki is derül. Egy igazán kimerítő és eredeti elemzést szerettem volna írni róla. Nem sikerült. Nem lett rá időm, hiába szerettem volna. Majd erőm is elfogyott. Észrevettem a szóismétléseket, a nehézkes szerkezeteket, de nem volt már energiám kijavítani őket. És sajnos már túlzottan is belém rögződtek a sémák... beszélj a címről, az idő- és térkezelésről, a szereplőről, a nyelvezetről, stb. Elkezdtem ezekkel dolgozni, de nem sikerült összekötni a gondolatokat, meg a stílus.. átváltozott. A novella elolvasása után megvolt az a hangulat, amiről az elemzés végén beszélek, és az a belül keveredő valami, érzések és gondolatok kavalkádja, aminek valami színes, fordulatos formában kellett volna papírra vetődnie. Helyette szabványmondatok, ketrecbe zárt, túlzottan tankönyvszerű szöveg született. Azért néhol talán előbújt valami abból a keveredő dologból... de szerintem szünetben újra írom. Bár az osztályzatot már úgy is erre kapom, de szeretnék valami a novellához méltóbbat, hozzám inkább illőt alkotni. Amúgy mindenkinek ajánlom, hogy olvassa el ezt a novellát. :)
Annyira azért nem írom le ezt az elemzést sem... végül is nem rossz, csak hát a szokásos probléma: ha valaki igazán eredetit és nagyot akar alkotni, abból úgyis csak erőlködés lesz, nem sikerül.

Szárnypróbálgatás

És a pillangó elindul... felröppen az eső után és próbálgatja a szárnyait, vajon működnek-e még rendesen. Nézzétek el neki, nekem, ha az elején még nem megy. Később - remélem - jobb lesz. Ha másnak nem, legalább nekem. Hogy újra írok, néha, egy kicsit. Ma megindított egy fiú, ahogy felolvasott a saját írásaiból. Nem mindegyikre emlékszem, de a hangulat rám ragadt. Könnyeket csalt a szemembe. Pedig nem volt mindegyik olyan szomorkás vagy megható.. csak talán az, hogy valamit érez, valamit ír, és ezt elénk tárja. Kis félénken, olykor hadarva, egy-egy részt pedig legszívesebben kihagyna. De nem teszi. Erőt vesz magán, és azért is megmutatja nekünk. Én meg csak hallgatom csendben, olykor elkalandoznak a gondolataim.. "Igen, ilyen velem is volt." "Hajj, bizony, de jó lenne..." és más hasonlók. Jól esne most. Mintha lenne valami bennem, ami formát keres, de nem talál. Valami erő, valami alkotó erő, de nem tudom, hogy szabadulhatna ki. Az írás nem megy - legalább is egyelőre - rajzolni, vagy festeni se nagyon akaródzik.. aztán a végén meg lehet, hogy csak egy kiadós sírás formájában tör a felszínre... *csalfa félmosoly*

Jöjjön megint a szél, ami reggel süvít a házak között, és kisöpör a szívek táján; jöjjön az eső, ami az ereszen csorogva elaltat este, és kimossa a keserű gondolatokat!

Tatin torta

Az iskolában gasztronómiai vetélkedőt hirdetett francia tanárunk, Alexandre. Az első része egy gasztronómiai kvízből állt (természetesen a francia konyhaművészettel kapcsolatban), a vetélkedő második részére pedig holnap kerül sor, amiben a 2 fős csapatok bemutatják szakácstehetségüket. Hatféle francia különlegesség közül lehetett választani, és mi az almatorta egy speciális fajtáját, a Tarte Tatin-t ('tárt táten'), azaz a Tatin tortát választottuk. Íme a recept:

Tatin torta



Hozzávalók:

Tészta:
240 g finomliszt
160 g vaj vagy margarin
80 g por/kristálycukor
1 kk sütőpor
1/2 citrom reszelt héja
1 tojás
1 ek tejföl
só (egy-két csipet)

Feltét:
1 citrom leve
kb. 3 db közepes méretű, savanykás alma
kevés vaj vagy margarin
100 g kristálycukor
fahéj (1-2 kk)
1 kk pirított mandula vagy dió

Elkészítés:

A tésztához szükséges összes hozzávalót cipó formájú tésztává gyúrjuk össze egy nagy műanyag tálban. Fontos, hogy a zsiradékot nem szabad megmelegíteni, hűtőhidegen kell a tésztához tenni (kisebb darabokra vagdosva). A tésztát, miután cipóvá gyúrtuk, érdemes beforgatni egy kevés lisztbe, hogy ne ragadjon le. Majd minimum egy órára pihenni tesszük a hűtőbe.

Kb. 3/4 óra elteltével a sütőt előmelegítjük 220°C-on (7-es fokozat). Amíg a sütő melegszik, egy kb. 30 cm átmérőjű lábast vajazzunk ki, szórjuk az aljára egyenletesen a feltéthez szükséges 100 g kristálycukrot! A sütőt vegyük vissza 180°-ra (kicsit az 5-ös fokozat fölött), tegyük be a lábast, had karamellizálódjon a cukor. Ez kb. 15 percig tart. Vigyázzunk, oda ne égjen! Inkább vegyük ki úgy, hogy egy részen még kicsit kristályos, mint hogy odaégessük. Később még úgyis olvadni fog.
Amíg a cukor karamellizálódik, pucoljuk és mossuk meg az almákat majd szeleteljük fel őket 8 darabba. Egy citrom levét facsarjuk ki egy mély tányérba, abban forgassuk meg az almákat.
Miután a cukor már karamellizálódott, vegyük ki, és a citromos almákat csillag formában rakjuk rá és hintsük meg egy kevés fahéjjal (kb. 1 kk).
A tésztát nyújtsuk a lábasnál egy picit nagyobb kör formára (jól lisztezzük meg a nyújtódeszkát és a sodrófát is, nehogy ráragadjon a tészta), tekerjük fel a sodrófára, terítsük rá az almákra és jól nyomkodjuk be az almák köré. Villával szurkáljuk meg a tetejét és kb. 45 percig süssük. (amikor már van egy halvány aranybarna színe, ki lehet venni) Miután kivettük, hagyjuk hűlni 5 percig (de ne tovább, mert akkor nem lehet majd kifordítani!), majd fordítsuk ki: tegyünk rá egy nagy üveg vagy műanyag tálat, fogjuk össze a lábassal és egy erőteljes, határozott mozdulattal fordítsuk meg az egészet, majd tegyük le az asztalra. A lábast finoman emeljük le a tortáról, hátha nem jött ki rendesen. Ezután ismét hintsük meg egy kevés fahéjjal és tegyünk rá pirított diót vagy mandulát.

Megjegyzések: Kicsit tartottam tőle, mert azt mondták, ez egy nehéz recept. De nem annyira, csak kicsit figyelni kell rá. Nagyon finom lett! Kíváncsi vagyok, mi lesz az eredmény :)
Jaj és az eredeti receptben volt tejszín írva a feltéthez, de a leírásban nem is beszélt róla... mindegy, én nem tettem bele.

Újabb megjegyzés, 2010. augusztus 25.: Most egyes egyedül csináltam a tésztát (amit anno a barátnőm gyúrt), meg a cukrot is én felügyeltem, az almáknál segített a barátom. Illetve miután az első adag cukor szénné égett (na jó, még nem volt teljesen szén...), ő készítette el a második adagot, de ezúttal a gáztűzhelyen. A tészta viszont, nem tudom miért, de csapnivaló lett. Szétmállott, nem lehetett rendesen kinyújtani, feltekerni meg aztán pláne alig-alig, amikor rá akartam tekerni az almákra, az egész lemállott, valahogy kézzel próbáltam elegyengetni rajta, most sül. Meglátjuk, mi sül ki belőle... Ez lenne Apa névnapi tortája. Bocsi Apa. Gondolom kevés lett a liszt vagy nem gyúrtam össze eléggé... passz. Tanulság: Anya nélkül nem megy!!! :( És ha valamit csak egyszer csináltam, régen, és nem emlékszem, minek hogy kéne kinéznie, akkor meg pláne nem megy.