Hát, nem ilyenre terveztem az első nyári bejegyzésemet.. Eredetileg nagyon boldogat akartam írni, olyan pipacsbámulós, szerelmes, örülős a napfénynekeset... Olyan hangulatom volt két nap is, hogy megjegyeztem magamnak: "Na, egy ilyen napon, ilyen hangulatban kérjék meg a kezemet!" Akkor biztos kicsattannék a boldogságtól (feltéve, ha a megfelelő ember teszi).
Ma pedig nem tudok aludni, mert rossz szokásom, hogy ha nyűgös a nap, és nem úgy fekszünk le a Kedvessel, nem olyan szerelmesen, akkor csak hánykolódok, jönnek a rossz gondolatok, stb. Úgyhogy most inkább lebattyogtam a galériáról, kicsempésztem a laptopomat a konyhába és írni kezdtem.
Ma borzalmasan nyűgös voltam. A Kedvesnek nem volt hozzám lelki ereje. Nekem meg ez fájt, rosszul esett. Annyi minden nyomaszt, feszít, és nem tudom senkivel megbeszélni... csak mert egy kicsit irreálisan viselkedtem ma és túlérzékeny voltam? Fene.
Vizsgaidőszak... állandó rettegés, hogy miből buktatnak meg (nem mintha nem tanulnék), vajon be tudom-e fejezni tényleg 15-én.. Nincs időm takarítani, de mást meg nagyon nem érdekel.. Így kupi van, ami meg borzolja az idegeimet. Nincs időm magamat rendbe szedni, a nyári ruháim nagy része is lent van Gödöllőn - egy nőnek pedig irtó idegesítő, ha "nincs egy nyamvadt gönce sem, amit felvehetne". Amit pedig végül felvesz, az nem tetszik a Kedvesnek, mert hogy terhes felső.. Pedig kérem, az csak lenge! Olyan kellemesen befúj alá a szél... De hogy a színe sem jó..
Végül kiderül, hogy akad a szekrényben egy-két ujjatlan, csak rendet kell rakni. Borzasztó, hogy hagytam így elúszni a polcomat... Végül teli raktam egy szatyrot olyan ruhákkal, amiket majd leviszek Gödöllőre, ide nem kellenek a nyárra.. Közben néztem az időt, tanulni kéne. Hétfőre 300 oldal elolvasása (valamelyeset tanulása) szükséges lenne, plusz ismétlés az előző anyagból.. a ruhákat betenni mosásba. Mert legalább vettem két szép nyári ruhácskát meg egy felsőt. De azok is lengék, akkor nem fognak tetszeni a Kedvesnek? Végül tetszettek... De erre csak néhány órával később derült fény.
Kevés alvás, nyűgösség, és érzem, hogy az vagyok - amitől még nyűgösebb leszek...
Elindulunk bringázni, hogy az majd milyen jó lesz, haza is érünk 4-re, akkor eszünk meg filmezünk (evés szigorúan hat előtt!), de kiborulok.. Én nem tudom a liftbe betenni a biciklit, meg elhívják a liftet.. aztán az a sok ember, én képtelen vagyok 5-tel menni és kerülgetni a járókelőket - egyszerűen megállok és eldőlök; nem férünk át a zöldön, mert minden gyalogos keresztbe megy el előttünk a villamoshoz... Mindenki pesti, csak én vagyok vidéki. Mindenki tud már a gyalogosok között szlalomozni - és fel sem húzza magát! - csak én stresszelem szét magam és érzem úgy, hogy nekem nagyobb tér kéne.. Én nem tudok centire pontosan közlekedni - még sokszor gyalogszerrel sem! Borzasztó ügyetlennek érzem magam... Aztán nem jutunk el a Margit-szigethez, merthogy én ki vagyok borulva, akkor a Kedves azt mondta, nem megyünk. És hogy a nyáron sem fogunk biciklivel evezni járni az OSE-ba, mert nem tudok közlekedni (én panaszoltam el, hogy milyen nehezemre esik a pesti biciklis közlekedés), erre még jobban kiakadtam.. Oda minden ábránd arról, hogy milyen szép formás combom és fenekem lesz (meg karom, hátam és mellem az evezéstől)... Mikor lesz nekem időm az alakomra? Elkeserítő.. A kevés kajától max nem hízom tovább, de a huplik nem tűnnek el a combomról és a fenekemről, a hasam sem lesz feszesebb...
Feszít, feszít, feszít...
Ő pedig fent alszik, holnap lesz az első munkanapja.. Azt mondta, "scippeljük" a mai napot. Jó, hogy neki megy.
Ez végeredményben az ő lakásuk, ha nem vagyunk jól, olyan egyedül érzem magam. Otthon legalább ott a család, de ha nem is ők, már az ágyam is családtag, minden bútort közel érzek magamhoz. Itt inkább csak amolyan vendég. Vagy nem is tudom.
Hogy fogunk mi tudni együtt élni? Ő megrögzött pesti, én megrögzött gödöllői (vidéki) vagyok. Azt hittem, remek az alkalmazkodó képességem, hogy mindenhol jól érzem magam, de nem. Ez a remek képesség csak rövid távon működik. Hosszú távon beleőrülök, ha nincs elég terem, csendem, na meg egy saját íróasztalom napfénnyel!
Csodálatos nevelést kaptam, csodálatos környezetben. Hátránya az, hogy annál sokkal lejjebb nem akaródzik adni... Még a kert is kéne.
Apró bosszúságok, amik mégis megkeserítik az életet. Az egyik melltartóm is elpattant ma, a kampója, amit be kéne akasztani, kijött, azóta se találtuk meg, így egyelőre használhatatlan. A hajam hosszú, és bármennyire is szeretném egyszer megnézni úgy igazán hosszan, mindig jön a nyár, én pedig meghalok a melegtől a sok haj alatt, és miért legyen hosszú, ha csak felfogva hordom? Hát levágatom.. Még gondolkozom ezen.
Sunyi pattanások itt-ott, valami seb a fejbőrön..
Most jobb. Lehet, hogy csak kis nyugis egyedüllétek kellenének, amikor magamra tudok figyelni. Borzasztó, mennyire nincs erre időm mostanság és mennyire rosszul tolerálom ezt a "rohanó életmódot". A Kedves üdvözölt a nagybetűs életben. Én nem akarom, hogy a nagybetűs életem arról szóljon, hogy mind a ketten hajtunk, a másik problémájára nem marad erőnk - mindenki oldja meg maga, oszt jól van - érzékenyek vagyunk, időnként bunkók.. Nem egyszerű. Húsz évig olyan kis békés életem volt. A serdülőkor sem viselt meg komolyabban. Túl éles a váltás. Érzem, hogy ennek nem így kéne mennie.. Valamit biztos elszúrtam útközben.
Na, most már elég, majd csak lesz valami. Talán a lenti buli is alábbhagy most már. Okoskodásoktól kíméljetek kérlek, tudom én, hogy nem kéne annyit nyávogni, meg van választás meg satöbbi. De attól, hogy okos az ember, összeomlani időnként akkor is van joga.
Jó éjszakát!
